A sárvári Barbara Kyoko öröksége a japán kultúra ápolása

Fehér Barbarát nem véletlenül éppen ez a kultúra vonzza: apai részről, nagymamája révén „kapta” a keleti vonalat.

Barbara magyar neve mellett a Kyokot is anyakönyvezett névként viseli. Előbbit szülei választották számára. Elmondta, a Barbara ógörög eredetű név, és idegen nőt jelent, ami sajnos kicsit arra is emlékezteti, hogy gyerekként ő is a többiek számára furcsa és idegen, volt, emiatt gyakran ki is közösítették. - Persze tudom, hogy a szüleim nem akartak rosszat a Barbara névvel, sőt, nagyon tetszett nekik, ezért már azt is szeretettel viselem – mondja, majd hozzáteszi: ennek ellenére is a Kyoko név áll a szívéhez közelebb, ami a nagymamájától ered. - A Kyoko régi és gyakori japán női utónév, főleg a Kanto régióban elterjedt azzal az írásmóddal, ahogy az enyémet kell írni. Ahogy én írom, „Kiotói Gyermeket” vagy „Fővárosi Gyermeket” jelent, hiszen sokáig Kiotó volt Japán fővárosa. A lány, aki ilyen nevet kap manapság, kicsit olyan lesz, mintha azt a küldetést kapta volna, hogy ápolja a gyökereit, és legyen büszke rájuk. Így mára már úgy érzem, ez a két név együtt vagyok igazán én, a múltam, jelenem és jövőm. Bennem él még a kiközösített, gátlásos kislány emléke, aki ma már egy büszke, öntudatos nővé érett. Olyanná, aki végre teljesen rátalált önmagára, a céljaira, és tudja, mit akar az élettől – fogalmaz.

Nevéhez is híven a japán kultúrát örökségének tekinti és többféleképpen ápolja. Férjével 2019-ben hozták létre Sárváron az AniYume japán klubot, aminek összejöveteleit a Nádasdy-vár könyvtárában szokták megtartani.

Barbarát mindig is lenyűgözték a japán művészetek, ezek közül is leginkább a harcművészet, amelynek szeretetét édesapjától örökölte. Gyermekként sokat tanult tőle és autodidakta módon is, mellette oktatóhoz is járt. Bár jelenleg már nem űzi a harcművészeteket, jelenleg is van négy kardja, amelyeket japán szokás szerint el is nevezett: a legújabbat, amit a férjével közösen vásárolt, egy eredeti tanúsítvánnyal rendelkező kiélezett katanát (avagy japán hosszúkardot), a ShinoYume, azaz az „Éj-Hajnal Határán Megbúvó Titokzatos Álom” névre keresztelt. A másik három kardját még édesapja ajándékozta neki. A tőle kapott katanáját Tsukiakarinak, azaz „Holdfénynek”, wakizashiját (japán rövidkard) YoruHime-nek, azaz "Éjhercegnőnek", tantou-ját (tőr méretű kard) pedig YoruRyuu-nak, vagyis "Éjsárkánynak" nevezte el. - Ezekkel anno rengeteget gyakoroltam, szerettem is ezt csinálni. Ma is mindig megdobban a szívem, ha látok egy szépen megmunkált japán kardot, nem véletlenül van a mondás Japánban, hogy ezeknek lelke van. Hihetetlen érzés egy ilyet kardot lassan kihúzni, miközben az élén megcsillannak a hamonnak nevezett edzésvonal hullámai – fogalmaz Barbara. - Apukám sokat mesélt nekem a fiatalkoráról, például arról is, hogy hat évig együtt shotokan karatézott a ma már híres Szabó Ferenc sensei-jel, aki akkor még szintén csak tanonc volt. Szabó Ferenc volt a szerzőtársa Horváth Józsefnek, akivel közösen megírták az Aiki Jujitsu című könyvet. Apukámnak is volt egy példánya belőle, ajándékba kapta Ferenctől. Ez a könyv rám is nagy hatással volt, ekkor kezdtem el komolyabban is foglalkozni a kenjutsu-val (japán kardvívással). Sajnos édesapám már nem lehet ebben a világban is velem, 2019 októberében elhunyt, de az emléke örökké él a szívemben. A halála utáni első klubnapon az ő tiszteletére tartottam előadást: a téma a japán kardok voltak – jegyzi meg Barbara, aki arról is mesél: édesapja sosem tett övvizsgát elvi okokból, mert úgy érezte, hogy a vizsgarendszer csupán egy szimpla sporttá "alacsonyítja le" az ősi harcművészeteket, ő pedig a tudásért akart tanulni, nem "színes övekért", pont, mint a régi kor harcosai. - Én is ugyanígy gondolkodom, sosem vonzottak az övek, csak a tudás és a folyamatos gyakorlás során tapasztalt különleges lelkiállapot megtapasztalása – magyarázza.

Saját bevallása szerint az egész japán kultúra a szívügye és érdekli, de ami talán leginkább megragadt benne a harcművészetek mellett, az a japán divat (sokat inspirálódik a wa lolita nevet viselő irányzatból, ami a hagyományos és modern öltözködési formákat ötvözi), valamint a nyelv és az animék, a cosplay világa. Ami a nyelvet illeti, Barbara nyelvórákat tart és nyelvvizsga felkészítést is vállal, emellett pedig haikukat (három soros japán versecskéket) is ír. Egy szerzeményét a tavasz jegyében meg is osztotta velünk, így hangzik: „Chiisana Chouchou / Yawaraka ni tobu / Haru no yume”, azaz „Kicsi pillangó / Lágyan repülő / Tavaszi álom”.

A japán fiatalok előszeretettel gyakorolják a „cosplayezést”, vagyis a jelmezkészítést. Barbara is szeret jelmezeket készíteni, sőt, mint mondja, ő egy ritkább vonalát képviseli a műfajnak, ugyanis ő saját karaktereket alkot meg, amelyekhez gyakran történetet is ír, jelmezeivel pedig életre is kelti őket.

Barbara, mint elmondta, nagyon régen járt Japánban nagyon szeretne Hokkaidó prefektúrába eljutni, hiszen úgy tudja, gyökerei oda kötik. Szintén nagy vágya, hogy cseresznyevirágzáskor látogathasson el oda és egyedül a cseresznyefák alatt elmélkedhessen, megállva az időben.