Írók nélkül nem lett volna forradalom

Több mint húsz éve kutatja 1956 történetét Nagy András történész, a Pannon Egyetem docense. 1956 továbbélése a politikában és az irodalomban című előadásával folytatódott a Tudomány a kocsmában sorozat a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete és a Pannon Egyetem kőszegi kampusza szervezésében. Ahogy Miszlivetz Ferenc professzor, az intézet igazgatója fogalmazott, nem üres, formális megemlékezést tartottak a kőszegi pincészetben, hanem az előadó révén, aki New York-i levéltárakban is tanulmányozta az aktákat, teljes képet kapott a hallgatóság a 61 évvel ezelőtti nemzetközi helyzetről, az események alakulásáról.

Forradalom kezdődött Magyarországon, hogy kivívjuk a szabadságot és önrendelkezést. Az első napokban remélni lehetett, hogy élhetőbb világ jön létre. Megfordult azonban a folyamat. November 4-étől az utána következő vasárnapig lezajlott minden: brutális szovjet fegyveres beavatkozás kezdődött, hogy aztán ne legyen szabadság Magyarországon még 33 évig – röviden így összegezte Nagy András az ’56-os eseményeket. Utalt arra: reményre okot adó változások indultak akkoriban Közép-Kelet-Európában. A lengyelek tágítani próbáltak a sztálinista kommunizmus szorításán. A Bem József-szobornál a lengyelekkel szervezett szolidaritási tüntetés fejlődött a forradalom első, meghatározó pillanatává, amelyre a szovjetek még aznap éjjel bevonulással feleltek. Az ellentét két ország közötti konfliktussá vált: a második szovjet beavatkozás után, amely pontot tett a forradalom végére, már háborúról volt szó. Hamar nemzetközi súlyúvá vált az ellentét: az ENSZ napirendre tűzte a magyar ügyet. Az első héten úgy tűnt, sikerül megegyezni a szovjetekkel. A magyar ENSZ-képviselőnek táviratot küldött a kormány arról, hogy magyar belügy az ellentét. Közlemény jelent meg a Pravdában: a szocialista országok új alapokra helyezik viszonyaikat. Mire nyomtatásba került, ellentétes döntés született a Kremlben. Elkezdődtek a katonai manőverek, nyilvánvalóvá vált, hogy egy második, sokkal erőteljesebb beavatkozásra készülnek Magyarország ellen, mint október 24-én.

Közben erőteljes konfliktus alakult ki a Közel-Keleten, a Szuezi-csatornánál. Az ENSZ ott szétválasztotta a küzdő feleket, megállítottak egy veszedelmes háborút. Magyarország ismét az ENSZ-hez fordult, segítséget kért, de hiába. A régi nagykövetet visszahívták, a helyére Szabó János került, aki az első táviratot (a magyar belügyről szólót) tartotta érvényben.

Az előadó hangsúlyozta: Magyarország ENSZ-csatlakozása 1955-ben politikai sikert jelentett. Valójában a korabeli titkosrendőrségnek volt fontos, hogy New Yorkban is létrehozhasson egy kémközpontot (rezidentúrát). Szabó János e titkosszolgálatnak volt a tisztje. Amikor Nagy Imre elküldte a táviratait, ő nem kívánt ezekkel foglalkozni, hiszen pontosan tudta, hogy a szovjetek beavatkoznak, új kormányt alakítanak majd. A magyar ügy az ENSZ-nél elveszett.

Mint egy földrengés epicentrumából, úgy gyűrűzött szét az egész világon, ami Magyarországon történt. Az ENSZ érzékelte, hogy valamit tennie kell, nem lehet abból precedens, hogy egy erősebb ország letipor egy belülről induló demokratizálódási folyamatot. Két dolgot tettek: kezelték a menekültválságot és segélyeztek. Különbizottságot hoztak létre, hogy megvizsgálják, mi történik az országban. Illúzió volt azt hinni, hogy ha születik egy jelentés és annak nyomán egy határozat, akkor azt betartja a szovjet és a magyar fél is. 1956 októberétől 1957 szeptemberéig leverték a forradalmat, megbüntették a forradalmárokat, a helyzet visszavonhatatlanná vált. Az ENSZ tulajdonképpen asszisztált a diktatórikus rémuralom létrejöttéhez. A legtragikusabb mozzanatot Nagy Imre és társai kivégzése jelentette. Szomorú történet, mely rávilágít egy nemzetközi szervezet döntési mechanizmusára – értékelte az ENSZ szerepét Nagy András.

Írók nélkül valószínűleg nem jött volna létre a forradalom, hangoztatta az előadó. Más volt akkoriban a megbecsültségük, társadalmi szerepvállalásuk. Az önkényuralomban – szabad sajtó híján – az emberek életét érintő üzenetek szinte csak irodalmi művekként tudtak eljutni a szélesebb olvasóközönséghez kódolt, rejtett nyelven. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse pontos diagnózist ad arról, mit jelent zsarnokságban élni. A fiatal kommunista írónemzedék (Örkény István, Zelk Zoltán, Déry Tibor) egy részét lelkiismeret-furdalás gyötörte: a forradalom mellé álltak, mert érezték: fel kell emelni a szavukat a rendszer ellen, amely naiv hitük nyomán (is) létrejött. A Petőfi-kör vitái kezdték elfogadtatni a forradalmi gondolkodást. Határozott elképzeléseket fogalmaztak meg az írószövetségben, sokat zászlajára tűzött a forradalom. Emblematikus Tamási Lajos verse: Piros a vér a pesti utcán. 1957 szeptemberében több mint száz író írta alá az ENSZ-különbizottság jelentése elleni tiltakozást. Ellenezték, hogy az ENSZ beleavatkozik a magyar belügyekbe. A névsorból hiányzik Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Mészöly Miklós – ők megpróbálták a maguk áttételes módján, magas művészi szinten továbbvinni az ’56 miatti kétségbeesést. Örkény csalódott a kommunizmusban. Híres mondata: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” katartikus önvizsgálat. A ’60-as, ’70-es évek relatív enyhülésétől kezdve történelmi parabolákon keresztül lehetett szólni az ’56-os forradalomról.