Vitray Tamás jól döntött – exkluzív interjú

Vitray Tamás a szállodában vár minket. Pontos, kedves, közvetlen. Talán a jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető hanghordozása az oka, vagy a buzgó riporteri felkészülés teszi, de ismeretlenül is megnyugtatóan ismerős. Hogyne volna az! Aligha van ebben az országban olyan néző, aki ne hallotta volna a nevét. A Kossuth-díjas újságíró több mint fél évszázadon át televíziózott, huszonegy olimpiáról közvetített, számos nagy sikerű talkshow-t szerkesztett és vezetett, de szilveszteri műsorokban is fellépett, ilyenkor egy ország nézte, hogyan viszi táncba például a gyönyörű Lollobrigidát. Megkapó olvasmány Kiképzés című visszaemlékező könyve, amelynek végén kiderül, Vitray Tamás a nyugati határszélen, pont ebben a városban akart nekivágni a világnak. – Igen, itt próbálkoztam, de végül nem hagytam el az országot – kezdi a beszélgetést. A televíziós nehéz gyerekkoráról mesél. Arról, hogy fodrászsegéd édesanyja egy tiltott nagy szerelem és szakítás után, mondhatni bosszúból férjhez ment az ő későbbi édesapjához, majd még várandósan elhagyta az apát, és visszaköltözött a szüleihez. A kisfiút így a nagymama nevelte. Amikor régi szerelmese visszatért, ő vele ment, új családot alapított, fiát pedig a nagyszülőkre bízta. Ebből a különös hangvételű memoárból ismerjük meg édesanyja tragikus elvesztésének történetét és az akkori kisfiú hányattatásait a háború viharában. A könyv ott ér véget, ahol egy szerencsésen elvállalt próba után Vitray Tamás felvételre jelentkezik a televízió bejáratánál. Egyedülálló tévés pályája története mégsem íródott meg.

– Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy folytatom – mondja.

De fel kellett ismernem, hogy ötvennégy tévés évem megközelítőleg sem volt annyira izgalmas, hogy akár csak megközelítse az első huszonöt év, gyerek- és ifjúkorom harcait, válságait. Tévés pályám epizódjai lehetnek érdekesek, de az első huszonöt év történéseihez képest csak adomák.

Amikor azt mondom, hogy sokunk szerint a televíziózás jelenkori nagy egyéniségei közül is mindenki Vitray köpönyegéből bújt elő, a tévés mestersége megtanulhatóságáról beszél.

Vallom, hogy ez egy szabad műfaj, itt mindenkinek a saját egyénisége szerint kell kialakítani az arcát, az imidzsét. Fogódzókat lehet adni csupán. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen mindig elmondtam az óráimon, hogy itt nem lesz „kis Vitray” senkiből, mert én azt nem akarom!

Megkérdezem, vajon kiből lesz jó tévés személyiség, határozott választ ad. Szerinte erre nincs definíció. Talán egy kicsit a mentalitásból, a szenvedélyes szakmaszeretetből és az őrült kíváncsiságból lehet átadni valamit. Ő maga mindig civil ember volt, saját érdeklődéssel, kíváncsisággal és látásmóddal. Bizonyos fogásokat meg tudnak tanítani egy képernyősnek, de ez csak megrövidítheti azt az időt, amíg magára talál az illető. Kérdésemre, vajon figyeli-e a mai televíziósokat, azt válaszolja: nem igazán, de tanítványai közül megemlíti az első osztályát, az azóta ismertté vált Máté Krisztinát, Kolosi Pétert, Holló Mártát, Batiz Andrást, Jáksó Lászlót, Marsi Anikót és másokat.

Amikor arról beszélek, hogy szerintem ő az egyetlen olyan televíziós, aki mindig azt kérdezi meg partnereitől, amire én is kíváncsi vagyok, mosolyogva hárít.

Nem így van! Azt csak hiszi, hogy azt kérdezem, de remélem, pont fordítva van: azt kérdezem meg, amire nem is gondolt volna, és ön azt mondja: „Jé, tényleg!”

Régi emlékeket idézünk, érdekelt, hogyan vezette a beszélgetést, ha az nehezen indult el, vagy a beszélgetőpartner kurtán-furcsán válaszolt, esetleg hárított minden kérdést. Egy emlékezetes adást idéz, egy olyan férfiról mesél, aki azt vette a fejébe, hogy Ausztráliából Európába vitorlázik. Ő például csupán egyszavas válaszokat adott, sőt inkább magában morgott a tévés kérdéseire. Akkor Vitray Tamás azt találta mondani: „jaj, de szeretnék többet a szavába vágni!” Erre nagy nevetés támadt, és oldódott a feszültség, pedig – ahogy a televíziós fogalmaz – ez csupán egy „kínban szült ötlet volt”. A mai televíziós műsorok nem hozzák tűzbe. Sok tehetséges fiatal embert lát a képernyőn, csak néha úgy tűnik, nem foglalkoznak a csatornák vezetői velük, magukra vannak hagyva, így aztán nem derül ki, mire jutnának, ha inspiráló volna a közeg. Az is kisejlik egyszer-egyszer, hogy a vezetők sokszor maguk sem értenek a dolgokhoz annyira, hogy hasznosan tudnának beavatkozni, javítani, bírálni. A képzettség, a műveltség, a nyelvtudás, a felkészültség és a spontaneitás mellett szerinte rendkívül nagy szerepe van egy televíziós pálya alakulásánál a szerencsének is.

- Szerintem a szerencse nem egyéb, mint maga az alternatíva. Az az igazi szerencse, ha valaki döntési helyzetbe kerül. Ha jól döntött, érdemes volt a szerencsére. Akar-e, mondjuk, megpróbálkozni azzal, hogy híreket olvasson fel angolul a rádióban, vagy nem akar? Akar-e interjút készíteni egy világhírű atlétával, még akkor is, ha addig televíziókészüléket és kamerát sem látott? Én akartam. Kaptam egy lehetőséget és jól döntöttem! Másnak jött az ajánlat, csak helyette én vettem föl a telefont. Ha nem kapok esélyt, nem tudok bizonyítani sem.

Szerencsének tartja, hogy sportszenvedélye összekapcsolódhatott a későbbi közvetítéseken végzett munkájával, hogy a klasszikus zene iránt érzett vonzalma hasznosult például a lenyűgöző Isaac Sternnel készült interjú esetében. Emlékezetes volt nemcsak a világhírű hegedűművésszel való találkozása, de mások mellett a Kissingerrel készített beszélgetés is. Ahogy ő fogalmaz, mindent megkapott, amit ez a pálya adhat, nincs benne hiányérzet. A show-műsorokban viszont mindig civil maradt, olyankor inkább Antal Imre fürdött a népszerűségben. Szerette a hétköznapi emberek nagy történeteit, azt a szajoli villanyszerelőt említi, aki „fakírként” állt egy ország elé. Vitray Tamás szó szerint gombot varrt a hasára, miközben ő egy üvegpoharat ropogtatott. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy a férfi végül működési engedélyt kaphasson. De a kígyókkal kísérletező gimnazista történetét is felidézi, aki ma a Harvard Egyetem herpetológus oktatója és a világ elismert tudósa lett.

Jó lett volna, ha akkoriban ilyen fejlett a technika, hiszen a hatvanas években valódi csodabogarak voltak a televíziósok. Úgy csináltak hatórás szilveszteri adásban élő telefonos bejelentkezést, hogy még mobil sem volt, és egy ikervonalra is minimum három évet kellett várni. A hétköznapok csendesen telnek. Amióta szeretett kutyáját elvesztette, egy négylábú van a családban: Odisz, a macska. – Képzelheti, ő lett a család feje, mindannyiunk főnöke!

Azt mondja, operába nem jár már, de gyakran hallgat zenét. Még órákig hallgatnám őt, de indulni kell a színházba. Jordán Tamás felkérését nem utasíthatta vissza. Együtt vették át a Hazám díjat, ott, az ünnepségen egyeztek meg abban, hogy Vitray Tamás a színházban mesél a közönségnek.

Igent mondtam Jordán Tamásnak egy feltétellel: ha ő lesz a moderátor! Ha kudarc, ha botrány, övé a fele!