Kávé Samu János kapitánnyal, akinek így hívták a nagyapját, az apját is, és a fia is ezt a nevet kapta

Március 15-én délután a Vasi Skanzenben ad programot a Klapka György Lovas Polgárőr és Hagyományőrző Egyesület – 1848-as hagyományt idéző – 11-es huszár tagozata, ahova Samu János, a jelenleg tiszteletbeli kapitány tartozik.

Mostanra van már annyi ruha, hogy minden egyesületi tagnak szép díszes öltözék jut, mindenki kaphat, aki huszárként akar ténykedni, de nem volt ez mindig így. Samu János maga készített vagy harmincat, és tudtak venni tízet, ami varrodából való. Öt-hat évvel ezelőtt az volt az első cél, hogy minden lovasra díszes kabátot tudjanak adni. Elsőre 15 darab kellett.

Ahogy mondja, nagy volt a kétségbeesés, mert annyi pályázati pénz nem akadt, hogy mindenkire varrassanak, 500-600 ezer forintba került volna egy igazi tiszti egyenruha, 250-300 ezer forintba pedig egy legénységi. Nem volt hát mit tenni.

– Ezért magam vágtam bele a ruhakészítésbe. Az motivált, hogy mindenki annyira akarta. Amiket én csináltam, azok különlegesek, mert mindenkinek a lelke benne van, aki segített – meséli, miközben szöges-dugós táblát tesz ki a kávézó asztalára.

– Több napig tartott, míg kigondoltam, hogyan kell a szögeket, dugókat úgy elhelyezni, hogy rájuk csavarva a selyemzsinórt, kiadja a kívánt mintát. Akkor azt rágombostűztem a kabátokra – amiket turkálókból szedtem össze, mert különben az anyag mé­ter­á­ra 8000 forint lett volna, ha boltban vesszük –, és kerestem egy olyan varrónőt, akinek a géptűje átérte a zsinórozott posztót. Zsinórt egy helyen lehet venni: Budapesten, a Királyhágó utcában, családi vállalkozás generációk óta, a szakmát pedig úgy hívják, hogy paszománykészítő. Egy ruha díszítéséhez csaknem ötven méter zsinór kell és 130 gomb.

Samu János az első évben csak a felnőttek öltözékét készítette, aztán a második évben jöttek az egyesületbe gyerekek, akkor azokét is.

Ahogy közeledett a huszárok számára talán a legszebb, legfontosabb ünnep, március 15-e, úgy nyúlt egyre inkább bele az éjszakába a munka, segítséget kellett kérni. Egy ruha felgombozása öt-hat óra egy gyakorlott varrónak, mit tehetett, asszonyokhoz fordult.

A Gagarin utcai idősek klubjában a hölgyek még örültek is a nemes feladatnak. A csákókat is maga csinálta. Az egyik egyesületi tagnak van egy műanyagüzeme, tőle kapta az anyagot.

A megformált hengeralakokat borította be posztószerű anyaggal, majd aranyzsinórral díszítette. Ahhoz, hogy toll is legyen rajtuk, meg kellett enni három fekete kakast. Így legalább harminc csákóra jutott.

Két barátja – egy autószerelő és egy burkoló – jöttek segíteni munkájuk végeztével, esténként tollforgót csinálni. A gyerekhuszárok atillája is „turkálós”: a nagyméretű kabátokat Samu János szétszedte, varrónőhöz vitte, aki kisebbre szabta és varrta, majd visszaadta zsinórozni, azt aztán megint géppel tűzték le, majd kézzel gombozták…

– Major Albert hívta Szombathelyre az első hagyományőrzőket, akik megmutatták, hogy néz ki egy „huszárnak öltözött huszár”, abból merítettem – idézi fel Samu János. – A kabát az atilla, rajta a mente panyókára vetve, fél vállon. A csatában pajzsként is szolgált, mert a régi zsinórok fémszállal voltak átszőve, így felfogták a kardcsapást. Ugyanezért zsinórozott a nadrág is a combon. A csákóban is voltak drótkarikák, ha fejbe vágják a huszárt, ne szenvedjen súlyos sérülést.

Egyébként nem a ruha tette, teszi a huszárt, hanem a jellem – a szellemiséget a köszönéssel úgy fejezzük ki: Erőt, tisztességet! –, a világlátottság, az udvariasság, a viselkedés, az emberi tartás, mások segítése, a nők tisztelete; nem titok, számos művet írtak erről, a huszárok megdobogtatták sok lány szívét…

A kávéházban az unokával, a 12 éves Benjaminnal üldögélünk, aki óvodás kora óta huszár a bátyjával együtt. Ők ketten Samu János egyik – szintén huszár hagyományőrző – lányának a fiai. Amióta elérik a nyerget és a kengyelszíjat, maguk másznak fel a nyeregbe. Beni szereti a „huszárosdit”, a rendezvényeket, az egyenruhát, a lovat, sőt, egyszer már vágtázott is a papával…

De huszár Samu János fia, és az ő két gyereke is. Vagyis, ha jól számolunk, hét huszár lenne a családban? Kiderül: van még egy nyolcadik is: a nagyapja, aki igazi huszárként harcolt az első világháborúban, az orosz és az olasz fronton. A legdurvább káromkodása az volt, hogy „a kánya csípje meg”. A nagypapát szintén Samu Jánosnak hívták, amint a beszélgetőtársunk édesapját és a fiát is, vagyis négy generáción át öröklődött a név. (Négy Samu Jánosból három huszár, csak az édesapja nem. A három fiúunokának már más keresztneveket adtak.)

A nagyapa Samu János 1891-ben született, 1978-ban halt meg. Nem kutatták, de a generációkat időben és vérmérsékletben tekintve az ő nagyapja, a kávézóban velünk ülő kapitány ükapja harcolhatott az 1848-49-es szabadságharcban. Száz évek tapasztalatai szerint katonacsaládokban további felmenőknek is lehet hasonló „beütése”.

– A nagyapám mindig két lóval lovagolt, az egyiken ült, a másikon volt a felszerelése. Ez a maga mellett vezetett ló megmentette, amikor gránátot dobtak rá. A második ló teste felfogta a robbanást, amin ült, megmaradt – végigélte vele az egész háborút –, csak a szilánkokból jutott. Még az ötvenes években is dobott ki a teste szilánkokat a karjából, a füle mögül… Mesélte, volt olyan csata, hogy előre nyújtott karddal, lovakkal vágtattak neki az ellenségnek. Megesett: annyira szép volt a legyőzött másik fél csődöre, hogy fájó szívvel szúrta le, de muszáj volt megtenni, mert a gazdája nélkül is nagyon támadta. A lovak is megtanulták a háborút…

A beszélgetés után Samu János a belvárosi kávézóból hazament, megvacsorázott. Kiment még egy kicsit a lovaihoz, aztán felhívott, hogy eszébe jutott még valami a huszár nagyapjáról.

– Olyan ember volt, hogy amikor gyerekként megkérdeztem tőle, miért vannak ráncok az arcodon, azt felelte, mindenki ráncos lesz, ha megöregszik. Csak arra kell vigyázni – fűzte hozzá –, hogy ne a kétségbeeséstől legyen, hanem a sok nevetéstől.