Kopcsándi Dzsenifer nem mondaná, hogy más, mint mások: éppen csak hallássérült

– Szeretek írni, abból sok erő jön. 2016-ban műtöttek (Dzsenifernek is hallásjavító készüléke, de neki implantátuma van. Sokáig nem szánta rá magát a műtétre, 2016-ban aztán úgy érezte, cselekednie kell, ha hallani akar és tisztán beszélni), rá egy évre a műtét utáni állapotról is írtam, és csupa jó visszajelzést kaptam. Nem mondanám, hogy más vagyok, mint mások, éppen csak hallássérült hároméves korom óta. Tizenöt évig viseltem fül mögötti készüléket. Aztán YouTube-videót láttam az implantátumról, ami végképp meggyőzött – mondja. Ahogy azt is: másoknak is lehetnek szépséghibáik, betegségeik, láthatók vagy a külső szemlélőnek észrevétlenek.

Dzseni két éve arról beszélt, zenei menedzser szeretne lenni. Végérvényesen ugyan nem szakított ezzel az elképzeléssel, de már óvatosabban fogalmaz: lehet, hogy mégsem ez az útja.

Miután a Nyitra utcai iskolában és a premontrei gimnáziumban végzett, munkát vállalt. Most úgy látja: először pénzt kell gyűjtenie, aztán, ami jön, azt befogadnia, ami megy, azt elengednie. Arra is rájött, kapcsolatok nélkül nehéz érvényesülni a zenei közegben. Arról nem is beszélve, hogy akinek az a szakmája, hogy koncertek szervezésével foglalkozik, annak állandóan telefonálnia kell.

Ez sem nem megy még tökéletesen, azért sem, mert nem a fülével, hanem a külső egységgel hall. És sokszor fáj a füle, nem is szívesen veszi fel a telefont. Napközben, munkaidőben – operátor egy multinál – állandóan figyelnie kell az emberekre, ami rengeteg energiát elvesz. Pedig Tóth Gabi énekesnőnek, akivel közeli kapcsolatban voltak, például nagyon szívesen dolgozna.

Dzseni egyébként szereti a kihívásokat, igaz, ezekből jutott is neki: az érettségi után sokáig sehova nem vették fel, éppen a hallásproblémája miatt. Aztán rehabilitált emberek csoportvezetője lett egy cégnél, később jelnyelvtanfolyamra járt, a mostani munkaadójával csak az interjún közölte a helyzetét. Azt mondja, jól fogadták, segítették, ahogy ő is ott segít, ahol tud. Azonkívül, hogy szívesen ír, fotózásokat és előadásokat vállal, amelyeken kiállhat a közönsége elé, beszélhet arról, miért érdemes belevágni az implantátum beültetésébe.

Hiszi, hogy ezek a motivációs alkalmak hasznosak, a halló társadalomnak különösen. Azt is mindig elmondja: két ember között a legfontosabb a kommunikáció, a kibeszélés, méghozzá nem messengeren, Viberen, a közösségi oldalakon, hanem szóban, egymással szemben ülve, szembenézve.

A fényképeken szereti megmutatni, milyen sok arca, hányféle stílusa van. És a pillanatot megragadni, amikor ő készít felvételt. Februárban egy fotós drogellenes kampányához csatlakozott, mert lényegesnek tartja az üzenetet a drogok romboló hatásáról a fiataloknak. Nagy energiák feszülnek Dzseniben, miközben csuda fegyelmezett. Nem vallja magát halló, de siket embernek sem. Úgy mondja: az élet nem mindig olyan édes, mint a limonádé. Most éppen keserédes. Néha összejönnek a dolgok a családban, a munkában, a magánéletben, néha kell az álarc, de ki kell jönni mindenből, és ő sem tud mindig pozitív lenni. Persze, alapvetően az. Azt semmiképpen nem akarja, hogy a külsejéért szeressék, vagy éppen, mert hallássérült, hanem azért, aki ő maga. Keresi az útját. Van néha gondja az elfogadással, érzékeny a témára.

Kevés embert enged be az életébe, de ha valakit igen, azt mindenestül. Aki közel áll hozzá, annak annyit ad, amennyit csak bír. És ha az a valaki kikerül az életéből, azt tragédiaként éli meg, ami lelki hullámvölggyel jár együtt. A műtét előtti, a szülei válása körüli időszak és a műtét utáni periódus is ilyen volt.

Az érettségi évében műttette meg magát, felelősségteljes döntést hozott, de nem tudta, hogy ilyen hosszú és fáradságos lesz a lábadozás. Fodrász, fotós vagy vendéglátós is lehet belőle, ez még a jövő titka. Minden napja más. Sok feladata van még az életben.