Ki a jó színész, az itt a kérdés – Szigligeti Ede szellemvasútja a WS Színházban

De hát a Liliomfiban mindenki játszik, (szinte) mindenki másnak mutatja magát, mint ami valójában – már ha ennek a „valójában”-nak találunk még jelentést. Ha van valami a festett és festetlen kulisszák mögött.

Akár évfordulós előadásnak is mondhatnánk a szombathelyi Liliomfit: Szigligeti Ede vígjátékának 170 éve, 1849 decemberében volt az ősbemutatója, nyilván kellett a játék, a balzsam, a nevetés a levert forradalom és szabadságharc után. Bár az is biztosnak tűnik, hogy Mohácsi János nem az évfordulós tiszteletkörök okán vitte színre a szombathelyi társulattal – plusz két vendégszínésszel – a több mint másfél évszázada népszerű színdarabot; ráadásul másodszor: 2012-ben az Örkény Színházban készült a Mohácsi testvérek átiratából, ugyanígy Khell Zsolt díszletében, Remete Kriszta jelmezeiben, Mohácsi János rendezésében előadás. (Ahhoz a bemutatóhoz feldolgozócsomag is járt középiskolásoknak, felnőtteknek felnőtteknek ugyanúgy ajánlható. A nézőséget is lehet tanulni.)

A koncepció alapjaiban nem változott. De a budapesti bemutató óta eltelt hét év egyrészt természetesen kirostált néhány fordulatot a szövegből (a Mohácsi-előadás különben is eleven, folyton mozgásban lévő élőlény, nem csak a Tóth Richárd-koreográfiák miatt), másrészt ez a hét év gyaníthatóan még erőteljesebbé rajzolta a keserű kontúrokat. Mert bár a Mohácsi testvérek nem nyúltak a Szigligeti-vígjáték szerkezetéhez, bonyodalmaihoz – bizonyos mértékig még az átirat nyelvi világa is őrzi azt a legendás korszakot, a magyar színjátszás hőskorát –, a szöveg és a szereplők jellegzetesen „mohácsis” dúsításai pont azt a bájt, kedvességet és kellemet ellenpontozzák, amit eddig nagy biztonsággal a Liliomfihoz kapcsoltunk. Szerelemből nem házasodunk – ebben a Liliomfiban ez az egyik ironikus, csattanós alapvetés. Kányai Erzsike – a nemzet csalogánya, Gonda Kata – itt összeomlik, amikor kiderül, hogy Gyuri pincér mégse gazdag. (Bár azért az utolsó pillanatban megcsillan a remény.)

Hogy a „színház a színházban” Liliomfi csupa kedvesség, csupa játék – és kivételes játéklehetőség a színészeknek –, csupa szabadság, csupa szeretetreméltó szerelem, főleg Makk Károly 1954-es játékfilmje óta számít evidenciának. A szövevényes történet végén az egymás elől futó, miközben egymás felé törekvő szerelmesek összetalálkoznak: jöhet a felhőtlen happy end. A Mohácsi-betoldások, a Mohácsi-hangsúlyok éppen ezt a bájt, kellemet, szeretetreméltóságot és felhőtlenséget ássák alá – de ezen Szombathelyen, ahol szerencsére már otthonosak lehetünk a mindig meglepetésekkel szolgáló, de mindig felismerhető Mohácsi-világban, nincs mit csodálkoznunk. És el ne felejtsük a legfontosabbat: ez itt a szombathelyi társulat – most ők játszanak az Akacs Mihály utcai nagyszínpadon.

Első pillantásra furcsának is tűnik, hogy éppen Liliomfi és Szellemfi szerepét vendégszínészek játsszák: Lábodi Ádám és Róbert Gábor. Nem mintha a két vendégjátékos (nyilván a rendező akaratából, a koncepcióhoz illően) nem felelne meg maximálisan a sprődségnek, pimaszságnak, a színe helyett a visszájának, az égi illúzió helyett a földi gondoknak. (Ráadásul mindez összhangban van Szigligeti korával, a Liliomfival: vándorszínésznek lenni, rágni a csepűt nem volt éppen nagy dicsőség. Vagy gondoljunk „a mi Márkus Emmánkra”: a tiszteletreméltó szombathelyi családban nem nézték jó szemmel, hogy a kis Emília színésznő akar lenni. De ő nem hagyta magát, és mi lett belőle. És bizonyos értelemben, összében-egészében a decens közönség elvárásai se változtak: egy előadás legyen erkölcsös, finom és szórakoztató.) A szombathelyi Liliomfi úgy enged betekintést „a színészélet kulisszái mögé”, hogy a színpadon minden hangúlyozottan kulisszaszerű. A két szobát elválasztó fal csak jelzés – miközben a valódi ajtó működik –, a jelmezek a vígjáték megírásának pillanatát rögzítik, mintha egy képeskönyvből kerültek volna elő: rajtuk minden dísz, fodor, minta és zsinórozás csak rajz, csak jelzés. Minden – mintha. A második felvonás elején pattognak a duhajul hátradobott műanyag poharak: lám, van pohártörés is. (Nem valódi, de igaz. Ugye?) Az előadás alapkérdése mintha pont ez volna: hogy amikor minden, de minden játék (Szellemfi: „hazudni, hazudni, hazudni”), akkor abból hogyan születhet meg, megszülethet-e, ami igaz. Hogy a játék lehámló, néha könnyeket előcsalogató hagymahéjai alatt végül is van-e valami.

A Mohácsi-előadásokban a fő- és mellékszerep fogalma szinte elveszíti jelentőségét. És nemcsak azért, mert a Szigligeti-darab szomszédasszonyának figurájából például fontos szereplőt csinál az átirat: Nagy Cili játssza ezt a szókimondó, tapaszalt, tárgyilagos, a helyzeteket pontosan fölmérő nőt. És még csak azért sem, mert a Mohácsi-előadásban föltűnnek olyan fontos szereplők is, akiket Szigligeti Ede egyáltalán meg se írt (bár megírhatott volna). Például Rózát, a Liliomfi vándortársulatához tartozó, „mindent sírásból megoldó” színésznőt, aki tapasztalatokban bőven Mariska előtt jár; mondhatni Mariska elődje Liliomfi életében. Alberti Zsófi Róza szerepében lágy és kemény, mikor mi kell. És van egy pillanata Liliomfival, amikor – az előadásban ez az egyetlen alkalom – egyszer csak sűrűvé válik a csönd.

Pedig akkor már közeleg a happy end: a kislány Mariska – Dunai Júlia – összeborulhat Liliomfival, aki nem más, mint a professzor fia, a konszolidált életből menekülő Szilvai Gyula. A professzor szerepében Kálmánchelyi Zoltánnak talán azért kell női ruhát vennie, mert nevében ott az anagramma lehetősége: Szilvia. (És persze a hét fenyőmacska hajdani története.) Kamilla kisasszony – Vlahovics Edit – csak annyiban vicces, amennyiben egy idősödő, magányos nő vicces tud lenni, amikor szerelmet hazudik magának: íme még egy főszerep. Endrődy Krisztiánnak jól áll Kányai fogadós (itt Kamilla testvére) szerepe: belépője jól megadja az alaphangot, sokáig velünk marad, hogy „jobb a bor, jobb a bor – jobb a pálinkánál”. Miközben húzza a csodálatos, cimbalmos zenekar, amelyben Kovács Márton örökös prímás.

De egy Mohácsi-előadásban a majdnem néma szerepből is lehet fontos és emlékezetes szerep – és nem csak azért, mert szinte mindenki mindig a színen van, sokszor szimultán a játék. Kenderes Csaba előadásában az lesz – fontos és szeretnivaló szerep – az ál-Petőfiből (Segesvár után vagyunk a darab megírása szerint, mindenfelé látni vélik Petőfit; Szigligeti talán nem merte beleírni). Persze Petőfi Sándor is szerep (jaj istenem, gatyába’ táncol): a szomszédasszony süti rá a kocsmaasztalnál bólogató megszeppent Kolompár Károlyra, aki aztán „úgy is marad”. Ha egyszer mindenkit elnéznek, fölcserélnek, kijátszanak és lejátszanak, miért pont Petőfi maradna ki. Ragyog Nagy-Bakonyi Boglárka is, pedig nem csinál mást, csak nagyritkán mosolyogva szól egyet Petőfi Sándor bácsinak (bizonyos Boglárka szerepében).

A Mohácsi-átirat a szombathelyi bemutató – Bajomi Nagy György – kedvéért újabb kulcsszereplővel bővült: Bárkai Mária, vagyis Mariska atyjának szellemével. (Szellemfi folyton a Hamletből idéz, onnan már csak egy kis lépés megidézni az atya szellemét, persze egy kicsit másképpen.) A bemutató legszebb pillanata, amikor Bajomi Nagy György megszabadul a fehér lepeltől, és megint ott áll a színpadon teljes valójában. A szellem menti meg régi barátját és ellenlábasát, Szilvai professzort az elhamarkodott házasságtól: ha szereti gyámleányát, nem veheti el – mert a szerelmi házasság jóra nem vezet; hát nem tanulta meg? A szellem nyit utat Liliomfi és Mariska boldogságához – vagy mihez.

Az elején gyermetegen lelkes színházrajongóként feltűnő idősb Schwartz – Szabó Tibor – a végén bejelenti, hogy kőszínházat alapít; de a társulatban nem tart igényt Liliomfi szolgálataira. Talán ez a bosszú, amiért Liliomfi lejátszotta az ifjú Schwartzot a színről. Közbevetőleg: a celldömölki Soltis Lajos Színház és a budapesti k2 Színház repertoáron tartott Liliomfi-előadásában az öreg Schwartz ledózerolja a színházat a fináléban. Érdekes volna tüzetesebben is „összenézni” a két – nagyon más, mégis egy tőről fakadó – bemutatót.

A celli átirat Benkó Bence és Fábián Péter munkája. Szóval az idősb szombathelyi Schwartz kőszínházat készül alapítani – ha egyszer imádja a színházat, azt hajtogatja, színész lenne, ha újrakezdhetné. Közben pedig pluszjelentést kap a sok paróka, jelmez és becsapás közepette a kérdés, hogy „akkor most ki a jó színész”. Vagyis, szorosan véve, abban a pillanatban: melyikük Liliomfi a nagy kavarodásban. A tüchtig, gazdag, gyanútlanul jódlizó, Erzsikét megkérni érkező kis Schwartz – Balogh János – kikéri magának: nem ő az. Ez a figura eredendően olyan, mintha jelmezt-maszkot viselne. Hát, ez is egy félreértés. Mi a való? Mi a hamis? Mi az igaz?

És van itt még valami: a végtelenül tisztességes, a becsületről belső tűzzel verselő Gyuri pincérről – Antal D. Csaba – végül kiderül, hogy nem is olyan „mamlac”, mint amilyennek látszik. Ahogyan a szombathelyi Mohácsi-féle Mágnás Miska fináléjában a fiatal mérnök egy kitartott pillanatban mégis csak fölveszi a mindent eldöntő, korrumpáló telefont, a Liliomfi-előadás végén a lánglelkű Gyuri pincér is beadja a derekát: fölvizezve és jó drágán kínálja a néhány krajcáros bort (mi a való, mi az igaz, mi a hamis) a díszes társaságnak. Élni kell, nyilván.