Járványkórház a kultúrpalotában – Rémhírek, járvány, avagy kórház a Savaria Múzeumban

Még meg sem nyílt a múzeum akkor kultúrpalotának nevezett épülete, máris funkciót váltott, mert az egyre terjedő tífusz miatt szükség volt több helyre a betegek ápolásához. 1908 januárjában a múzeumépület már tető alá került, a megnyitót áprilisra tervezték, de a februárban indult járvány ekkor tetőzött, és nyárig tartott, így a kultúrpalotát csak ősszel tudták ünnepélyesen átadni annak a szerepkörnek a betöltésére, amire szánták – tudjuk meg Tóth Kálmán múzeumpedagógustól, aki Baki Orsolya kulturális menedzserrel a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum égisze alatt 2020 márciusában, a koronavírus-járvány idején filmet készített, a Savaria Múzeum 112 éves történetéből kiemelve, hogy kétszer is (1908-ban és 1943-ban) használták kórházi célokra.

Nagyterem

Járványkórházzá sürgősségi intézkedés nyomán alakították a múzeum nagytermét; a Vasvármegye 1908. április 22-i száma közölte Brenner Tóbiás polgármester vonatkozó bejelentését, miután a tornacsarnokban kialakított járványkórház már teljesen megtelt. Dr. Szőllősi Gábort helyezték a kultúrpalotába az orvosi teendők ottani ellátására.

Az 1908. évi szombathelyi hastífuszjárvány során négy hónap alatt 516 ember betegedett meg, 55 halálos áldozat volt. (Szombathelyen akkor 29-30 ezren éltek.)

Gyógyvíz

Az újságokban palackozott vizet kínáltak a hirdetések „a járvány elleni védekezésül”: a mohai Ágnes-forrás vizét, amely olcsóbb volt a szódavíznél, a sóskútfalui Mariska-forrás vizét, amely nemcsak az emésztést javítja a reklámszöveg szerint, hanem „javítja a bort és nem feketíti meg”, valamint a Vita gyógyvizet, amely mint „üdítő és borvíz páratlan” volt.

Három hónap

A megbetegedések száma májustól csökkent, a járvány június végére megszűnt. A Vasvármegye 1908. május 31-ei száma arról tudósított, hogy már csak az Emberbaráti Kórházban és a „kultúrmúzeumi járványkórházban” vannak betegek, a tornacsarnokban maradt egyetlen beteget is a múzeumba szállították, ahol ekkor még 18 sorstársa állt gyógykezelés alatt.

A múzeumban berendezett hastífusz-járványkórház három hónapon át üzemelt. Az ott ápolt 65 betegből végül 60 hagyta el gyógyultan. A Vasvármegye 1908. június 27-i száma megírta: „Most tehát a kultúrpalota megint kultúrpalota lehet, s visszatérhetnek bele a tífuszbetegek helyébe a könyvek és régiségek. A múzeum újból való berendezésére a kezdő munkálatokat már folyamatba tették, úgy hogy a kultúrpalota szeptemberben vagy októberben megnyitható lesz.”

Rémhírek

Tóth Kálmán arra is felhívja a figyelmet, hogy a tífuszjárványt hogyan súlyosbította egy európai körutat bejárt hírlapi kacsa: egy városi írnok eltűnt, a gyenge idegrendszerű ember valószínűleg öngyilkos lett, és pont a víztorony vízgyűjtő medencéjébe ölte volna magát, így emberi maradványok kerültek az ivóvízbe. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy ujjperc esett ki a megnyitott csapból. Az emberek ezért nem itták a vezetékes vizet – erre mutatnak a hirdetések is a sok palackozott víz forgalmazásáról –, hanem inkább a kutakat használták, amik viszont pöce­gödrök mellett voltak. Minél jobban megijedtek az emberek a rémhírektől, annál inkább itták a tífuszos kútvizet, és annál inkább terjedt a járvány. A témát Melega Miklós dolgozta fel egy tanulmányban 2015-ben „Holttetem a víztoronyban?” címmel (Előadások Vas megye történetéről VI.).

A levéltáros leírja, hogy amikor a 19. század végén a szombathelyi polgárok használatba vették az ország egyik legkorszerűbb vízvezetékét, még senki sem sejtette, hogy milyen támadások kereszttüzébe kerül majd az egyik központi eleme, a Szent István park feletti víztorony, hogy egy hátborzongató és visszataszító, de nem valós esemény helyszínévé válik a rémhírkeltés nyomán. 1908-ban a város modern kori történetének legsúlyosabb tífuszjárványa volt, a városlakók körében eluralkodott a pánikhangulat. Melega Miklós feleleveníti, hogy a középkorban csak morbus hungaricusként emlegetett betegség, a hastífusz kórokozója a Salmo­nella typhi baktérium, amely megfelelő higiénia hiányában, emberi ürülékkel szennyezett vízzel is bejuthat a tápcsatornába, és a bélrendszer gyulladását idézi elő. A kórt tünetmentes emberi hordozó is terjesztheti.

A tífuszjárvány volt a 19. századi városok egyik legrettegettebb nemkívánatos vendége. A betegség terjedéséért a korszakban leginkább a fertőzött ivóvizet okolták, a vezetékes víz szennyezettségét. Más városokban előfordult már, hogy a vízmű fertőződött meg, és onnan terjedt a járvány, ezért a szombathelyi polgármester elrendelte, hogy ne igyanak a vízvezetékből. A tífuszjárvány kitörésekor aztán a vízvezeték fertőzöttségéről érkezett hírek az emberek fejében összekapcsolódtak a még felderítetlenül lappangó vízi hulla rémképével – nem került elő az eltűnt városi írnok, sem a holtteste –, máris készen állt a kereknek látszó történet, és megállíthatatlanul terjedni kezdett. 1908 januárjában a Vasvármegye is megírta a szóbeszédet, hogy Horváth Laczit megtalálták a víztorony gyűjtőmedencéjében. A feltevés szerint a vízvezeték szűrőkészüléke alatt feküdt szétoszlásnak indult holtteste, búvárok szedték ki a maradványokat. Az emberek legendába foglalták, milyen lelketlenség volt a városi írnoktól, hogy éppen a vízvezetéki vizet választotta a fulladáshoz; biztos ettől van a tífusz; az oszlásnak indult tetem megfertőzhette a vizet. A mendemondák szerint egyik helyen kisujjat hozott ki a víz a vezetékből, másutt egy szem bukkant elő a csőből… A lap szerint mindenki csodás egyértelműséggel beszélt ezekről a dolgokról, és mindenki tudott újabb részleteket… A bizarr ügyben a rendőrség is nyomozott. A vizsgálat kiderítette, hogy a holttesttel kapcsolatos történet a fantázia szüleménye, amely minden valóság­alapot nélkülöz. Egy újságíró úgy fogalmazott: „valami tífuszos beteg találhatta ki lázálmában”.