Stekovics Gáspár és S. Horváth Ildikó: erős a jelenlétük, amerre járnak, minőség terem

Gáspár szabad lélek. Festői hangulatú természetfotóin káprázat és valóság találkozik, portréi a lélekbe látnak, megörökítik alanyai jellemét és szellemét. Ildikó rézkarccal készült grafikái összetéveszthetetlenek, megérinti a természet, álomszerű, cizellált ábrázolásmódja a védjegye. Munkáik feltűnnek a közösségi oldalon, galériákban, könyvbe rendezve és vásárokon, ők maguk korábban Szigligeten, manapság Révfülöpön, útban Velem felé vagy éppen a szombathelyi Skanzenben. Erős a jelenlétük, amerre járnak, minőség terem.

Dióhéjban a munkásságuk: Gáspár 1985-ben a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában érettségizett. 1986-tól 1991-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára járt. 1990-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE). Hat évig, 1998-ig a Derkovits Gyula Szabadiskola tanára volt, párhuzamosan a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában is tanított. 1998-tól 2005-ig a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola adjunktusa. 2006-tól szabadúszó. Az utóbbi tíz évben inkább fotóival tűnik fel, bár fest is, absztrakt táblaképeket. 2015-ben jelent meg fotóalbuma Képpel/Írott/ Táj címmel. A Balatont, Szigligetet és a balatoni tájat írók, költők, filmesek, zenészek (Ágh István, Esterházy Péter, Szörényi Levente, Bereményi Géza, Vámos Miklós, Juhász Ferenc és sokan mások) vallomásain keresztül mutatja be. Ugyanabban az évben jött ki a másik fotóalbuma, a Képpel/ Írott/ Színház, amely a Weöres Sándor Színház művészeire és vendég színészekre, rendezőkre összpontosít. A könyv előszavát Törőcsik Mari írta. Számtalan díj, elismerés tulajdonosa, több tucatnyi egyéni és csoportos kiállítás résztvevője.

Ildikó CV-je, ahogy ő fogalmaz: kevésbé patinás, mert nem végzett képzőművészeti egyetemen. Gimnáziumi éveiből Vörös Ferenc tanár úr TIT-es rajzszakkörét említi. Később 2002-től 2004-ig kreatív festő szakra járt egy német távoktatási iskolába (Hamburger Akademie für Fernstudien). Tanult Masszi Ferenc grafikusművésznél, 30 éves elmúlt már, amikor mestere lett Kamper Lajos grafikusművész: a sokszorosító grafikai eljárásokat az ő stúdiójában tanulta és fejlesztette tovább. „És bár minden technikát elsajátított az olajfestéstől a rézkarcig, az utóbbinál maradt” – a ’70-es, ’80-as években nagyon divatos műfajt kevesen művelik nőként művészi szinten, ő az egyikük. Dolgozott herendiporcelán-festőként, aztán évekre elkalandozott az alkotástól.

Saját bevallása szerint ez az egyetlen dolog, amit, ha csinál, úgy érzi, hogy a helyén van. Az absztrakt és figuratív megfogalmazás is jelen van a munkáiban. Megihleti a természet, merít a keleti filozófiából, vallási tárgyú grafikákat is készít. Illusztrációit Képes lapok címmel könyvbe is rendezte. Több kortárs verseskötet illusztrátora. Tíznél több önálló kiállítást jegyez, és volt már közös tárlatuk is férjével.

Gáspár a 2000-es évek elejétől indít:

– Akkor tértem vissza a festéshez, és néhány évig újra az jelentette a megélhetést. Kiállításokat, díjakat is hozott az az időszak. 2009-ben szó szerint „bejött a képbe” a fotózás, amivel teljesen új fordulatot vett az életem. Az ország szépségeit bemutató fotókat kezdtem beküldeni az akkor népszerű Országalbum weboldalra. Izgalmas, jó társaságba kerültem, egymást pontoztuk, és rendszeresen nyertem is a képeimmel. Talán a képzőművész látásmódom segített, mindenesetre nagy kedvvel álltam neki újra fényképezni. Az is ekkoriban történt, hogy Szilágyi György, azóta elhunyt író, humoristáról a Centrál kávéházban készítettem egy portréfotót, amit, miután kinagyítottam és kinyomtattam, elvittem neki.

Tetszése jeléül azt írta: „Gáspár barátomnak szeretettel, aki levett a lábamról, bár igazából alig állok rajta.” Így kezdődött a portréfotózás. Akkor kezdtem járni Szigligetre is, az Alkotóházba, ahol az első portrékat továbbiak követték a nálam jó húsz évvel idősebb (nagy) generáció művészeiről. Tisztában vagyok vele, hogy nem divat ma a múltból építkezni, csak a jövőt tervezni. De én velük találtam meg a közös hangot. Ha úgy tetszik, ők a példaképeim például a filmművészetben is. És majdnem mindenben a ’60-as, ’70-es évek művészvilága az etalon. Ezen nőttem fel, ismerem a kort, a munkáikat, ezért is lehet, hogy a bizalmukba fogadtak – mondja. A bizalmi viszony elengedhetetlen – állítja – ahogy az is, hogy tisztelettel és jó szemmel közelítsen a fotós. A portrék fekete-fehérek, így szuggesztívebbek, izgalmasabbak, az ízlésének jobban megfelelnek.

Ezen a ponton említi meg bátyját, Stekovics Jánost, aki profi fotós, tőle sok mindent tanult. És fűzi tovább a gondolatot: bár nem volt ebben célzatosság, de azzal, hogy ismert embereket fotózott, tulajdonképpen ő is azzá vált. Amit vidéki képzőművészként nem ért el ismertségben, azt a fotó megadta. Felejthetetlen pillanatokat, fontos emlékeket is adott: két éve például az akkor 70 éves Presser Gábor nagykoncertjén az ő fotója szerepelt az Aréna plakáton. És eljutott Sára Sándor legendás rendezőhöz, az utolsó képeket ő készítette róla, ahogy elköszön a köveskáli tájtól. De nagyon sok szép történet van és hozzá barátságok.

Ildikó érzékeny a környezetére, az emberek ízlésére és a természetre – elvarázsolják az évszakok. Lélekből dolgozik, elkalandozik, olykor szó szerint megálmodja a dolgokat. – Vannak állandó témáim – a növények, az évszakok – ezek mindig megmaradnak, mégis jellemző, hogy elmozdulok valamilyen irányba. Néha átgondolok régi absztrakt lemezeket. Újraruházom őket, más környezetben nyomtatom le, rámaratok a lemezre más motívumokat. Tulajdonképpen újrahasznosítom őket, átmentve gondolatokat. Egyedi darab készítésénél, szeretem, ha a megrendelés mögött történet van, amire rá tudok hangolódni – meséli. A figurális képei – legalábbis ez a tapasztalata – a nagyközönség számára fogyaszthatóbbak, az absztrakt viszont nagy szerelme. Azt is elárulja: vannak olyan régi munkái, amelyekkel egész egyszerűen már nem tud azonosulni, amint egy darab elkészül, továbblép. A kapott kritikát átgondolja, a visszajelzést igyekszik a saját fejlődésére fordítani.

És, hogy egymásra hogyan hatnak?

– Annak idején, 2005-ben Gáspárt kértem meg, hogy adjon ajánlást a MAOE-ba. Egyetlen rézkarcról készült fotómnál bólintott: ez jó lesz. Ennél a technikánál egyébként szerencsés, hogy még egy kevésbé sikerült alkotás is komplettnek tűnik, rendezett lesz, jó ránézni. Míg egy festménynél az alkotónak nagyon tisztában kell lennie ehhez a rend alapjaival – jegyzi meg Ildikó. Gáspárt a mesterének tartja. Az egyetemről azért merészelt kimaradni 40 évesen, mert többször megtörtént, hogy otthon olyan szakmai tanácsot kapott, amiért egész hétvégéket töltött az oktatáson. – Amikor megismertem, Ildikón az látszott, hogy nagyon szorgalmas, és tanulni vágyó ember, aki tíz év alatt rengeteget fejlődött. Nem feltétlenül technikában, hanem szemléletben és kvalitásban. Néha kikéri a véleményemet az ábrázolt alakokkal vagy kompozícióval kapcsolatban. Én csak támpontot adok, amivel tovább tud lépni. Nagyon becsülöm őt, én sokkal lustább vagyok hozzá képest – nevet Gáspár. Máskor Ildikó segít a fotók kiválasztásában egy-egy szóval, és ő az első kritikus is. Mindig csak véleményt mondanak, ami nem vétó, a döntés kinek-kinek a maga felelőssége.

Közös kiállításukat is említik, amit nagyon szerettek. Az is Szigligetről, az Esterházy-kastélyból indult: Gáspár portréihoz Ildikó választott az írók, költők, zeneszerzők műveiből, és illusztrációt készített mindegyikhez. És még egy csavarral: a képek szereplői Ildikó munkáihoz és Gáspár fotóihoz is hozzáírták a gondolataikat. A sorozatot bemutatták Szigligeten, eljutott Budapestre, Sárvárra, Szombathelyre is – nem tud elévülni, mindig aktuális és még gyarapodik is.