Berepültünk Észak-Vas megye szeleibe, mutatjuk milyen volt!

A földön még nyugodt, napsütéses, szelíd volt az idő, és csodát ígért: fentről nézni a barnuló erdőket, a mezők geometriáját, a fáradhatatlan munkagépek robogását, ahogy mintákat rajzolnak a földre, az évszakváltás során pihenni térnek a magok, az őszi vetés, a meghagyott sárga repcét pedig beszántják zöldtrágyának. A felszállást simán vettem, de az első égi kanyarnál már nem volt elég a biztonsági öv, jobbnak láttam megfogni az előttem lévő fémfület, legalább a biztonság illúziója meglegyen. Még egy kis emelkedés újabb fordulással, aztán úgy éreztem, hogy a széllökések valósággal megtámadják a gépet. A pilóta annyit mondott: „turbulens”. Néma jajomat úgy reagálta, hogy nézzek messzire, akkor nem annyira felkavaró. A légköri jelenségekről beszélt, hogy az Alpokból jövő szél miképpen bukik alá az erdőkön, hogyan viselkedik az összezáródó felhők alatt, és hogy amit tapasztalunk, teljesen normális, ilyen széllökések bizony vannak, lehetnek, tudni kell velük bánni; ha szembeszél van, levon a sebességünkből, ha a hátunk mögül fúj, akkor hozzáad…

Egy csomó csomóval haladtunk, valóban csodálatos volt a táj. Messzire néztem, fel az égbe – Istenem! –, szálló lelkemnek nem maradt más, csak a fémfül, amit most már két kézzel fogtam. Megrendített, hogy se alattunk, se fölöttünk semmi nem stabil, és az agyam liftezget, mert a középfülemben összerázódtak a kristályok. A pilótának nem szóltam erről, de persze látta; azzal vigasztalt, hogy aki szokott repülni, és azt állítja, hogy még soha nem volt rosszul, az hazudik. Csendben izgultam, hogy bensőm ne hagyja el a fizikai testemet, mikor húzott felfelé a gép. Megláttam a csepregi hegyet a magasból, fölötte billenve fordult a repülő, lefelé, aztán felfele kanyarodtunk, egyensúlyoztunk a szélben. A szőlősorokban a gazdák a nagy vörös szürethez sorakoztak be, az egyik kunyhónál valaki magyar zászlót lengetett. Integettem volna, de nem volt mivel, a pilóta elárulta, hogy a fémfület, amit fogva tartok, majrévasnak hívják. Ezen muszáj volt nevetni, de a legmegnyugtatóbbnak a hazarepülés gondolata tűnt. Kikeveredünk a turbulens környezetből, és egyre barátságosabbnak látszott fentről Kőszegpaty, Pusztacsó, a szombathelyi reptér mellette a nagy építkezéssel, sőt tündéri aranyosak voltak a szalmabálák, fantasztikus érzés volt egyre közelebb lenni a földhöz, felfigyeltem, milyen kellemesen meleg az üvegen át a napfény. A repülő finoman szállt le, semmi durva zökkenés, a széllökések után kifejezetten boldogító volt átélni szárnyas réti szaladását. Be­gurultunk a hangárhoz, végtelen hálát éreztem, amikor a lábam szilárd talajt ért. A pilóta mondta, hogy jöjjek el majd szélcsendesebb időben is, de akkor úgy véltem, hogy nekem a továbbiakban az is elég, ha a képzelet repít.

Utóirat: Horváth Tamás azóta megbetegedett, a koronavírussal küzd. Szeretettel ajánlom neki a néhány héttel ezelőtti közös emlék felidézését, hogy nevessen és gyógyuljon meg; üzenem, hogy meggondoltam: repüljünk még! Legfeljebb megint fogva tartom a majrévasat.