Török emlékek Gasztonyban

Az adatközlő szólásként rögzült mondatának második fele egy 350 évvel korábbi eseményre utal. Akkor egy portyázó török csapat rajtaütött Kercán. Öt embert magukkal hurcoltak, volt, akit a szekér mellől vittek el. Az elraboltak neve – köztük Pap Balázsé – egy 1649-es összeírásban maradt fenn. Egy sem tért vissza közülük, hogy mi lett a tényleges sorsuk, nem tudjuk.

A „török világ” rég elmúlt, emlékeivel gyakran találkozunk olyan helyeken is, ahol nem számítunk rá. Itt van például Gasztony. Már maga az kuriózum, hogy egy római katolikus templomban egy muszlim török sírkövére akadunk. Legendák születtek róla – több közülük az interneten is olvasható. Az egyik elképzelés, hogy a szentgotthárdi csata után egy török itt maradt, gasztonyi lányt vett feleségül, és ő maga is a faluban telepedett le. A történet szép és romantikus, de nem igaz. Van, aki úgy tudja – s itt már a valóság néhány eleme is felbukkan –, hogy a Gasztonyban birtokos rákosi Boros József diplomataként Szerbiában járt, onnan hozta magával a sírkövet.

Nézzük a valóságot! A gasztonyi török emlék egy másik nagy jelentőségű európai történelmi eseményhez, Belgrád 1789-es visszavételéhez kapcsolódik. Boros József az osztrák csapatok élelmezési biztosaként volt jelen a győzelemnél. A város visszahódítása után a sereg vezetői kőből készült „ereklyékkel” tértek haza. Boros egy márvány sírkövet, három feliratos táblát és néhány kődíszt hozott magával. A sír- emléket a templomban állították fel, talapzatára a győzelmet ünneplő latin nyelvű táblát tettek. Három táblát a Boros-kúria falán helyeztek el.

Az épületet a hatvanas években lebontották. A táblák közül kettő a vasvári múzeumba került, egyet később átvittek a templomba. A sírkő és a feliratos táblák a török szakemberek érdeklődését is felkeltették. Legutóbb Mehmet Emid Yilmaz történész írt róluk hosszabb tanulmányt. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Izzed Mehmet pasa, akinek a követ állították, a török történelem egyik számontartott személyisége. 1774-75-ben és 1781-82-ben ő volt az oszmán birodalom nagyvezírje, ezekben az években ő a teljhatalmú szultán utáni második ember. 1784-ben Belgrádban halt meg. (Neve könnyen összetéveszthető egy másik nagyvezírével, Izzet Mehmed Safranboluéval.)

A sír- emlék melletti tábla eredetileg valamilyen építményt díszíthetett, a szövege egy bizonyos Szülejmán agához kapcsolódik. A törököket gyakran emlegetjük. A két nép közötti ellentmondásos viszonyt talán a „törököt fogtam, de visz” szólás tükrözi a legjobban. Ha a történeti távlatot nézzük, akkor itt, a mi vidékünkön sokaknak Kőszeg ostroma, a szentgotthárdi csata vagy a vasvári béke jut az eszébe.

A magyar irodalom számos alkotásában ott találjuk őket. Sokan az általuk írt „kötelező olvasmányokon” nőttünk fel. Tudjuk azt is, hogy voltak magyarok, akik a szabadságharcok leverése után török földön leltek menedékre. Számunkra az is érdekes lehet, miként jelennek meg a régmúlt hazánkhoz kötődő eseményei a török irodalomban. Ha nem is nagy számban, de ilyen művek is vannak. Nemrég a Németországban élő Maksut Sari írt egy olyan regényt, amelynek fő helyszíne Magyarország, az időpont 1683, a török éppen Bécs ostromára készül. Az utolsó aranyalma egyszer talán nálunk is olvasható lesz.

Kiemelt képünkön: Török emlékek a gasztonyi katolikus templomban