Ültessük el azt a gyermekünkben, hogy mindig magához képest legyen jobb

A neveléskutató először azt tisztázta, mi az önbizalom, az önértékelés és az önbecsülés kulcsa és a hajtóereje. Utána azt részletezte, miért fontos kialakítani a mások értékelésétől független önértékelésünket. Végül figyelmeztetett: vannak a helyes önértékelés kialakulása szempontjából kritikus életszakaszok. – Az önértékelést minden életkorban meg kell erősíteni. Kevés, ha megalapozzuk kiskorban.

Minden életkornak megvan a normatív krízise – a normál életfolyamat változásaiból adódó állapot –, amikor visszafordulhat a fejlődés. Buktatóként jelentkezhet, ha egy-egy életkorban nem törődünk ezekkel, megrekedünk, tovább visszük az állapotot. Csecsemőkorban például lennie kell egy-két olyan embernek, aki mindig, minden körülmények között szeret, fölénk hajol – ezt a válaszkészséget kell megkapnia a kisdednek az önbecsülés gyökeréhez. Két-három évesen olyan terepre van szüksége a gyermeknek, ahol minél több dolgot kipróbálhat, hadd érezze, hogy hatékony.

Óvodáskorban ehhez jön a képzelete: a „boszorkány, farkas, paripa, királyfi is lehetek” érzése az én kitágításáról, a lehetőségek megízleléséről, eljátszásáról, a beleképzelésről szól. Óvodáskorban még a nemi szereppel való azonosulás is fontos. „Jó, hogy fiú vagyok, jó, hogy lány vagyok” – önértékelésének, éntudatának legmélyebb gyökere a nemi identitása lesz. Ebben meg akar erősödni, erre épül rá az énje – fogalmazta meg Pécsi Rita.

Elmondta még, hogy kisiskoláskorban kinyílnak a készségek, ezzel együtt ismét nagyon sok bátorításra van szüksége a gyermeknek, mert az új készségek begyakorlásához hosszú idő kell. Serdülőkorban érkezik a „ki vagyok én?” krízise. A gyermek ilyenkor „le akarja vetni” a szüleit. Feloldódik az önismereti zár, kicsit jobban rálát magára. Fiatal felnőttkorban aztán újra adódik krízislehetőség: belépnek az életébe fontos kapcsolatként a barátságok, a munkatársak, a párkapcsolat, az anyós, após, és ide tartoznak a főnökök és az Istenkapcsolat is.

Negyven-hatvan éves kor között az kerül előtérbe, amiért az ember felelősséget vállal, amit alkot. Hatvan felett a fókusz arra kerül: mi az, amit magam után hagyok. Ebben a korban is visszakanyarodhat az önértékelés – ilyenkor a nők, férfiak kikerülnek a munka és saját gyerekeik irányításának világából. Jó, ha van valaki, aki visszatükrözi nekik: „apa, anya, köszönöm, ezt tőled tanultam”. Jó, ha értékelik, amit tovább­adott – magától ugyanis ezt nem tudja megkapni az ember.

Az előadó úgy összegzett: nem velünk született adottság, tulajdonság az önértékelés. Nem öröklött, nem a genetika dönti el, hanem nevelési környezettől függ, szociális tükörből épül – kell egy ember, aki látja a kismacskában a nagymacskát. Fontos az is, hogy a kismacskában nem a kétpúpú tevét kell meglátni és nem is az elefántot. Hanem a másik ember többletértékét akkor, amikor a többiek még nem látják. Egy vagy két tükörszemélyiség elég, hogy a még rejtett értékek ki tudjanak bontakozni. A gyermeknél erre a legmegfelelőbb a feltétel nélkül szerető, érett felnőtt. A kortárs csoport is tükör, ám labilis.

Pécsi Rita hozzátette még: a hasonlítgatás nem segít az önértékelés fejlesztésében. Ültessük el inkább azt a gyermekünkben: magadhoz képest legyél jobb. Ez az igazi húzó­erő, és persze a bizalom: hinni a lehetetlent.

Kiemelt képen: Két-három évesen olyan terepre van szüksége a gyermeknek, ahol minél több dolgot kipróbálhat, hadd érezze, hogy hatékony