Emlékkönyv fából a szülőföldnek - Horváth Antal szeretné, ha üzenete azokhoz is eljutna, akik még nem találkoztak az Úrral

A könyv egyik oldalán Ámosz könyvéből idézett: „A jót keressétek, ne a rosszat, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr” – ezt három nyelven írta rá gyöngybetűkkel, hogy a magyarok, románok, cigányok is olvashassák, ha a táblánál leülnek, mert a terv szerint a környezetében pihenőpadok is lesznek, és parkoló. A faragott kötet másik oldalán a saját gondolatait fogalmazta meg: „Isten gondviselését már gyerekkorom óta megtapasztaltam, és csodálatos módon megőrizte életem mostanáig. Hálából a saját kezemmel készítettem ezt az emlékkönyvet.” – Úgy éreztem, hálát kell adnom az életemért, mert még meg sem születtem, már veszélyben voltam. A szüleim viszályban éltek, majdnem abortuszra került sor, de anyám aztán nem ment el, később elváltak – meséli Horváth Antal, aki sok-sok év nyugat-európai munka után 1993-ban telepedett le Vas megyében, és a nyugdíjas éveit itt éli. 

– Anyám a legjobb barátom volt, sokat malmoztunk. Megesett, hogy másfél óra után elvesztettem a partit, és ő nem mert örülni, jobban szerette volna, ha én nyerek. Egyik szemére vak volt, és olyan szinten barátok voltunk, hogy könnyesre nevette magát, amikor mondtam neki a játék végén: „Juhász Bözsi, ebből a szemből, ami neked van, egy is sok…” Horváth Antal úgy emlékszik, kibírhatatlan gyerek volt, bukdácsolt, sokba került az iskoláztatása, hogy átengedjék egyik osztályból a másikba. Fizikából úgy sikerült, hogy az édesanyja varrt a tanárnak, magyarból úgy, hogy a nagybácsija udvarolt a tanárnőnek, matekból úgy, hogy az anyja megkérte a tanárt, hogy ne buktassa meg, ne legyen a fia a falu szégyene, inkább lenyíratja kopaszra, és meg is tette. Horváth Antal a mezőbaji általánosból Aradra került asztalosiskolába. Kitanulta a szakmát, és külföldre ment hosszú évekre, sikeres hegedűkészítőként dolgozott. – Elég annyi – mondja –, hogy nehéz gyerekkorom volt a fogantatásomtól kezdve, mégis itt vagyok, szép, kiegyensúlyozott életet alakítottam ki, és úgy írok, hogy abban lélek van. A 67 éves mester a hálaadás mellett nem feledkezett meg az úton lévők áldásáról sem, Mózes könyvéből választott idézetet a fatáblára: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” 

A vésetek enyvvel összekevert ébenfaporral vannak kitöltve, hogy könnyebb legyen olvasni a sorokat, és mert a betűmélyedések idővel elmosódnának, így azonban jobban megmaradnak. Horváth Antal nyomot akar hagyni maga után, egyfelől a szülőfalujában, de a mostani lakóhelyén is, ezért a vasi falunak, ahol él, egy hintót ajándékozott. Ez egy 1906-ban készített bécsi Mylord hintó, amit roncsként kapott, és felújította, másfél évig dolgozott rajta. Két abroncs hiányzott, ezeket a keszthelyi múzeumtól tudta beszerezni, küllőket, kerékagyat maga készített hozzá. Ezermestersége sokféleképpen megmutatkozik: a háza táján mindent maga csinált, ami fából van, nem ijeszti meg a kőművesmunka, kertet művel, medencét épít, biciklit újít fel, olajképeket fest, a látogató csak kapkodja a fejét a leleményeken – például miként lett az udvari kút kiszélesítve egyik felén hintaággyal, másik felén munkapaddal –, végeredményben pedig egy egységes vidéki stílust látunk. 

Az asztalosműhelyben lógó festményeknél elidőzünk: a dinnyeáruslány mosolya szép emlék, és azt is megörökítette, milyen hűvös volt már a szezon végén, ezért van a lányon kabát. Egy szakállas férfi néz vissza a másik képről, ami Csonka Ernő festőművésznek is nagyon tetszett, és jó barátságba kerültek; Horváth Antal meséli, hogy évekig járt hozzá sakkozni… – Hiszem azt, hogy a Jóatya rám tekintett, és azért tudtam végigmenni az utamon. Engem azzal áldott meg, hogy a művészetekben vigaszt leltem – mondja Horváth Antal. – Szeretném, ha a faragott emlékkönyvem üzenete azokhoz is eljutna, akik még nem találkoztak az Úrral.