Húzza a harangot: ébresztő nevelésre van szükség - Uzsalyné dr. Pécsi Ritát kérdeztük

A hazai közoktatásban ismert Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola docense tartott előadást hétfőn délután a Püspöki Palotában az organikus pedagógiáról, amelyet elmondása szerint pedagógusként, feleségként, anyaként is hasznosít. Négy gyermeke, hat unokája van. 

Mi is az az organikus pedagógia?

Minden, ami az élet növekedését táplálja, az élet belső természetét követi. Nagy a szakadék a tudomány és az élet között. A tudomány sok mindent elmond elméletben, de ez a tudás nem megy át az életbe. Az organikus pedagógia ezt segíti, de nem módszertan, hanem szemléletmód, és éppen ezért sokféle helyzetben használható. Nem csak a pedagógiában, hanem a kapcsolatainkban, otthon a családban, hitéleti környezetben, bárhol, bárki számára, aki emberrel él. Azt tapasztaljuk Budapesten, hogy ha eljön valaki egy előadásra, eljön utána a férje vagy a szomszédja, mert kíváncsi lesz. A foglalkozásokat tekintve is vegyes az érdeklődés: van sürgősségi orvos, gyógyszerész, polgármester, asztalos, csecsemőgondozó, sok tanár, sok óvónő. Az érdekli őket, hogy mivel támogathatjuk az egészséges, életképes növekedést akár a gyermek-, akár a felnőtt-, vagy akár az önnevelésben. Az a belső eredetiség érdekes, hogy ki vagy te? – nem tömegigényhez, elvárt teljesítéshez alkalmazkodó módon; milyen az, ha a teljesítmény belső motivációból fakad. 

Nem véletlenül kezd el most terjedni az organikus pedagógia Magyarországon – nagyon sok a különleges bánásmódot igénylő „más” gyermek –, ezzel a szemlélettel érdemben lehet reagálni a kihívásokra?

Az organikus pedagógia keresi azokat a módszereket, amelyek valóban az életet szolgálják. Azt látjuk, hogy hatalmas a diverzitás akár egy kis csoporton belül is, nem egy 30-40 fős osztályban. Hihetetlen nagy különbség van azok között is, akiknek nincsen papírja arról, hogy miben mások. A mai hatéveseknél az egyes készségek közötti különbség akár több év, és mind „normális”. Az egyiknél a mozgási, a másiknál a verbális készség van följebb.

Egy 40 fős osztályban, 45 perces órakeretben miként lehet az egyéni fejlődést fókuszba helyezni mindenkinél?

Tényleg szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel, hogy vannak dolgok, amelyek ártalmasak. Fontos felismerés, hogy van, amit nem lehet negyvenesével megoldani. Kell keresni a megoldást, pedagógiai asszisztensek, fejlesztő pedagógusok belépésével lehet valahogy előre lépni, kisebb csoportos feladatokkal lehet differenciálni. Az egész oktatás tényleg nem arra megy, amerre kellene, látjuk, hogy nem csak nem nagyon jó, hanem sok tekintetben ártalmas. Ahogy a pedagógiai szemlélet átalakul, úgy fog megváltozni.

Azt olvashatjuk, hogy az organikus pedagógia hatékony. Ezt hogyan miben mérik?

Nagy kutatásokat nem végeztünk, tapasztalatokból látjuk, hogy működik, átalakul a nyomában a légkör a családban, a pedagógus körül, aki alkalmazza. Azért, mert megváltozik a belső motiváció, elindul az együttműködési lehetőség. Felismerhetjük, hogy az érzelmi intelligencia mennyire fontos a személyiség fejlődésében, annak formálása csak tapasztalatok útján megy. Ehhez lehet alakítani az iskolai értékelést, hogy ne csak az intellektuális teljesítménynek tartsunk tükröt. Például lehet, hogy egy gyerek fizikából ugyan csak hármas, de az egész önmagát mögé teszi. Értékelhetem az érzelmi intelligenciáját, az együttműködését, a humorát (is), ez hat a személyiségfejlődésére. Az torz tükör, ami csak az IQ-teljesítményeket értékeli. Nem minden mérhető, sokkal inkább tapasztalható eredmény. Ahol bevezették az iskolakertet, a gyerekek jobban kapcsolódnak az élethez. Látni kell a babot kicsírázni: hogy egyformákat vettünk, és mégis mindegyik másképp fog kicsírázni, kinőni a földből. Figyelemmel kell kísérni egy répa fejlődését, így lehet megtudni, hogy meddig nem érdemes kihúzni, hanem van egy várakozási ideje, amíg megnő. 

A mai iskola az ismeretekre helyezi a hangsúlyt, érdemjegyeket kell adni. Hogy lehet beépíteni a gyermek érzelmi intelligenciájának értékelését, hogy milyen viszonyulása volt a feladathoz?

Személyre szóló szöveges értékelést kaphat. Visszajelzi a tanár azt is, hogy teljesítményben ez csak közepes, de ez nem baj, mert az a lényeg, hogy a fizika tanár odaírja mellé azt is a diáknak, hogy „becsülöm benned, hogy mégis megtaláltad azt a kis részt, amiből a kiselőadást megcsináltad”. Ez az én gyerekemmel történt, aki valóban nem lett fizikus. De azt látni kellett volna, hogy akkor hogyan állt föl, amikor a pedagógus sorait elolvasta, és kihúzta magát, hogy „a tanár bácsi ezt a jót gondolja rólam”. Attól kezdve semmilyen gondom nem volt a fizikára való motiválással. Nem lett ötös, de nem is bántotta érte senki, az önértékelése megnőtt, és volt ereje ahhoz, hogy amiből viszont jó volt, abban tegyen rá még egy lapáttal. Otthon ugyanilyen visszatükrözés szükséges. Milyen személyiség lesz abból, aki a gyerekekkel, a társaival rosszul bánik, a tanárokkal kedves? Olyan, aki felfelé nyal, lefelé tapos. 

Ha a tanár csak azt értékeli, amit feléje mutat a diák, ötöst fog adni. És ezzel megerősíti azt, hogy úgy kell belerúgni a másikba, hogy a felettes ne lássa… Ma kilencven százalékban az IQ fejlesztéssel foglalkozunk – benne voltam egy ilyen kutatásban –, annak ellenére, hogy az agyunk racionális területe körülbelül tizenegy milliméter, ehhez képest az érzelmi terület tizenhat kilométer. Ha csak a tizenegy milliméterrel foglalkozunk a többi el fog sorvadni. Ennek komoly következményei vannak, csak akkor már nincsenek a gyerekek az iskolában. Ezért cikkezünk arról, hogy jajjaj, az életben való beválás, jé-jé, nem az érdemjegyeken múlik. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó egy kitűnő bizonyítvány. De ma már a munkaerőpiac nem ezt várja. Hanem a problémamegoldó, kommunikatív személyiséget, az önállóságot, az érzelmi intelligenciát.

Egy átlag szülő ma is azt várja a gyermekétől, hogy jó legyen a bizonyítványa. 

Ez a mi felelősségünk is. Mert mi pedagógusok üzentük azt a szülőknek, hogy az a jó, ha jó bizonyítványa van. Azt meg soha nem, hogy esetleg ez a gyerek a kudarcot nem tűri, olyan hisztis, hogy csak na, nem tud két széket odébb rakni, és nem is akar, semmi együttműködési készsége nincs, és ebből nagy baj lesz. Ez is egy szemléletmód, amit a szülők most képviselnek. Az organikus pedagógiában a szülők neveléséről is szó van. Ezért örülök annak, hogy az előadásaimra nem csak tanárok, hanem szülők is eljönnek. 

Van-e az organikus pedagógiának feladata abban, hogy visszahúzza egy kicsit a mai gyerekeket a valóságba a virtuális világból, amibe a kütyük révén belenőnek, képernyők előtt, félig robot üzemmódban, emberarcukat viszonylag elveszítve élnek? 

Nem viszonylag, tényleg elveszítik. Azt gondolom, hogy nagyon szembesíteni kell a szülőket, nevelőket, a felelős vezetőket azzal, hogy mibe engedik bele a következő generációt. Mert erről nyilván nem a gyerek tehet. Az organikus pedagógiának ebben az a feladata, hogy megmutassa: az élet növekedése, a gyerek boldogulása, kiteljesedése, kibontakozása múlik ezen. A szülők kényelemből, divatból engedik belevezetni ebbe a világba a gyerekeiket, de nem nagyon verjük félre a harangokat, nem nagyon merünk megszólalni, az intézmények sem.

A szülők tényleg azt hiszik, hogy ez egy modern dolog, láthatólag ez a trend: az iskolában is használnak digitális eszközöket.

Nem baj, ha van egy digitális tábla, az egy eszköz. Ahogy az okostelefon is. Azok használatát is meg kell tanulni. De nagyon nem mindegy, hogy milyen idegrendszeri fejlettségű gyermeknek milyen mennyiségű digitális információt adunk, és ez mitől veszi el az időt és az energiát. Nem épül ki mindaz, ami a mozgásból, az érzéki tapasztalatokból jönne. Ha nem mozog, nem mászik fára, nem bukfencezik, nem beszél a másikhoz, nem néznek egymás szemébe, nem fognak kezet, nem ázik meg, nem fázik, sok olyanból kimarad, ami az idegrendszerét, a személyes kapcsolatait fejlesztené. De ki a felelős? Az, aki ebbe beleviszi, beleengedi és benne hagyja. Azt hiszem, hogy egy ébresztő nevelésre van szükség, beszélni kell arról is, hogy mi az, ami árt. A felelős szülőség és tanárság ideje jött el. Attól még nem jó valami, mert mindenki azt csinálja.