Németh Gyula fafaragóval, a Népművészet Mesterével celldömölki otthonában beszélgettünk

Orrunkba hatol és szívünkbe költözik a friss fa illata. A lábunk alatt forgács, előttünk a sokat kapott és még többet látott gyalupad, a falon kézi-, körülöttünk gépi szerszámok. Még csak néhány perce, hogy beléptünk a műhelybe, a látszólagos rendetlenség ellenére a „minden rendben” van, a „mindennek helye és rendeltetése van” érzése költözik belém – és ahogy beszélgetni kezdünk és Németh Gyula szemüvegén át látom a világot, meg is bizonyosodom róla: így van ez – és nem csak a celldömölki családi ház udvarában.

 Az átlagosnál egyébként nagyobb itt az élet mostanság: a téli hónapokban, amíg a KMKK bezárt, itt találtak otthonra a fafaragó szakkörösök. Félbehagyott tükörkeret, kanál, befejezésre váró hangszer hever az asztalon. Szellemi szabadfoglalkozású csont- és fafaragóként kapott engedélyét épp idén, 73 évesen adta vissza, de a fiatalokkal folytatja a munkát. 

– Szerintem a Jóisten mindannyiunknak adott valamilyen készséget azért, hogy azt embertársaink javára fordítsuk. Az itt szerzett tudást már senki nem veheti el a szakkörösöktől, akkor sem, ha később egészen más pályán folytatják. Szeretném továbbadni a tudást, a hagyományaink pedig éljenek és működjenek, ne csak emlékezzünk rájuk – mondja Németh Gyula, aki maga is kacskaringós életutat járt be: már egészen kiskorától kezdve érdekelték a szerszámok. Előbb szögeket vert a fatuskókba, aztán amikor saját bicskája lett, sípot, botot, ostort faragott. 

A ceruza is jól állt a kezében, csatlakozott az iskolában a rajzszakkörhöz, művészi pályáról álmodott. Sikertelen próbálkozása után – családi nyomásra – mégis villamosszakmát tanult, de mindig máshova vágyott. 

– Soha nem szerettem meg igazán, szabadidőmben továbbra is faragtam, alkottam – teszi hozzá. Hogy miként talált vissza igazi önmagához, arról már egy csésze tea mellett, és természetesen a felesége oldalán mesél. Merthogy ne hagyjuk szó nélkül: biztos háttérország nélkül nehezebben kész a lélek az alkotásra, és művészfeleségként háztartást vezetni sem mindig egyszerű. 

– Volt, hogy elment otthonról, és én kitakarítottam a műhelyt. Azt hittem, örömöt szerzek, de nagyot tévedtem. Aztán majdnem beszereltettem a villanyt oda, ahova nem akarta volna. Meg kellett tanulni felismerni és betartani a határokat – meséli Irma, aki ma már tudja azt is, az alkotás mely fázisában jobb, ha távol marad, és mikor számít művész férje igazi kritikusként szemére és véleményére. Szombathelyen járt kiállításon, amikor a felismerés érte: otthagyja munkahelyét, kiváltja a kisiparos-engedélyt (akkor így hívták a vállalkozókat). Megrendelésre készített szobrokat, domborműveket, népi bútorokat, kerítéseket, kapukat, kopjafákat, használati tárgyakat. Alkotásait rendszeresen elküldte kiállításokra is, a bírálók pedig felfigyeltek a munkáira. 1975-ben alapító tagja volt a Velemi Népművészeti Stúdiónak. 1977-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet. 

Az Országos Népművészeti Kiállításon 1979-ben Aranyplakettel, később Gránátalma-díjjal tüntették ki. 1983-ban a Cziffra György Alapítvány ösztöndíjasa lett. Alkotásaival számos díjat nyert: az Országos Népművészeti Kiállításon és az Alpok-Adria Nemzetközi Nép- és Iparművészeti Kiállításon is elismerték fafaragásait. 2010 óta a Népművészet Mestere cím birtokosa. 

– A Jóisten gondoskodott róla, hogy folyamatosan kaptam munkát, de a határidőkkel mindig hadilábon álltam, volt, hogy előrevettem a sorba azt, amelyik jobban érdekelt. Aztán ha kellett, naponta tíz órát is dolgoztam, de ez fizikailag sem könnyű: ütni, vágni kell, miközben agyban is ott kell lenni – meséli. Aztán elgondolkodik a kérdésen: elkezdeni vagy befejezni nehezebb-e a művet. Az előbbit nagyobb kihívásnak, utóbbit – a részletek kidolgozását – nagyobb boldogságnak tartja. Tapasztalatból mondja, a jó mű a jó alapanyaggal kezdődik: a klasszikus fatörzs elreped; egymásba ragasztott, préselt deszkalapokból kialakított tömbből dolgozik. 

– Az utóbbi 10–15 évben többnyire szobrokra kaptam megrendelést, és készíthettem bibliai témájú domborműveket is, ezekben leltem legnagyobb örömömet, és egyben ezek jelentették a legnagyobb kihívást is – fogalmaz Németh Gyula, majd felidézi annak a betlehemi életnagyságú szoborcsoportnak és Az utolsó vacsora szintén nagy méretű domborművének megszületését, amelyeket az ünnepeken kiállítanak Sárváron. 

– Készítésükkor minden reggel letérdeltem a műhelyben és imádkoztam, hogy megkapjam a képességet hozzá. Mondtam magamnak: higgyél benne, állj neki. Mikor többórányi munka után hátraléptem, hogy megnézzem, magam lepődtem meg a legjobban, mi is történt. Biztos vagyok benne, felülről jövő segítséget kaptam, ez biztosan nem csak az én munkám volt.