A telefon örömmágnes, csúnyán beszélni vagányság lehet a kamaszoknál - Pszichoanalitikus ad tanácsokat

A kamaszokban sokszor nagy az ellenállás a családi és általában az „offline” programokkal szemben, amit befolyásol, hogy más élettérben is jelen vannak. Könnyen elérhető okoseszközökhöz szoktak, amik azonnali hozzáférést biztosítanak másokhoz, és azonnal válaszolnak minden indított akcióra. A telefonnal való érzelmi kapcsolatnak nagy ereje van: örömmágnes, olyan, mint kicsi korban az átmeneti tárgy, ami az anya távolléte esetén adja az érzelmi nyugalmat. A hiánya óriási szeparációs szorongást, a kimaradástól való félelmet váltja ki – mondja Tari Annamária. 

Szülőként szerinte inkább a megelőzésre koncentráljunk: ehhez a hétvégi okoseszköz-használatot szabályozzuk következetesen. Érdemes kialakítani a család médiastratégiáját: megállapodni, hogy mikor és mennyi időre tesszük le az okoseszközöket, és megismerni az online felületeket, amelyeken a gyermekünk jelen van. Saját magunk is változtassunk a szokásainkon: ne azt lássa a gyermek, hogy minden helyzet megoldásához IT-eszközt használunk. 

Ugyanígy, ha tőle elvárjuk, hogy józanul tudjon viselkedjen, mérlegeljen, tisztelettudó legyen, ezekre is lásson jó példát. Gondoljuk végig azt is, vajon a reakcióiban, dühében, indulataiban, visszaszólásaiban nem vagyunk-e ott mi, szülők is. Hangsúlyozza: nem ragadhatjuk ki gyerekünk kezéből a mobiltelefont, csak azért, hogy figyeljen ránk. Helyette olyan programot, közös élményeket kell neki ajánlani, amik kizökkentik az „állapotából”. 

– A jó fej, humoros szülő jó programokat ajánl, lehet vele beszélgetni, elmondja, ha fáradt és rossz a kedve, azt is, hogy szereti a gyerekét, de közben tud kereteket és határokat tartani, szabályokat betartatni. Már csak azért is, mert nagy szorongást kelt és érzelmileg védtelen pozíciót eredményez a gyermekben, ha a szülőnek határtartási nehézségei vannak, ha azt érzi, hogy „apja, anyja gyenge” – mondja. Mi a helyzet különéléskor, ha a két szülőnek eltérnek a nevelési elvei, az egyikük megengedő, a másikuk vaskalapos? Hogyan lehet kivédeni az ilyen szituációkat? – ezek is felmerültek kérdésként. 

Tari Annamária tisztázza: két szülő személyisége és elvei sosem egyformák. Ha együtt élnek, ha nem, a „jó rendőr, rossz rendőr” felállás nem tesz jót a gyereknek. A szülők, ha nem is értenek egyet, képviseljenek egyet. A köztük lévő konszenzus érzékelteti a gyermekkel, hogy azonosan gondolkodnak. Ami a szabályokat illeti: mindenki boldog felnőttként szeretné látni a gyermekét, aki megáll a lábán az életben. Ha nem tanítjuk meg erőfeszítésekre, ne gondoljuk, hogy erőfeszítésekre képes felnőtt lesz belőle. A szabályok következetes betartatása akkor jó, ha szeretettel övezzük, sziklaszilárdan tartjuk, és elmagyarázzuk, hogy nem a rossz szándék vezérel bennünket, hanem a gyermek védelme. A káromkodás is gyakori a kamaszoknál. 

Hat- és tízéves kor között a csúnya szavak használata a vagányságot jelzi. Ez az első időszak, amikor a kortárs csoport hatása erősebb, mint a szülői. Ne szóljuk le otthon ezt a hatást, mert így indul a társas kapcsolódása, így tesz szert arra, hogy később fiatal felnőttként ne izolálódjon szociálisan, hanem olyan emberré váljon, aki felismeri a csoport működési rendjét, a szabályokat – mondja Tari Annamária. 

Felső tagozatban az otthoni vitákban már megjelenhet a „te hülye” és ennek durvább válfajai. Még ha vérlázító is, ami elhangzik, ne arra koncentráljunk, hogy mi hangzott el, hanem gondoljuk végig és kérdezzük meg: miért vagy ennyire dühös? A „Hol tanultad ezt, ki beszél így, ne merészelj még egyszer így beszélni velem” érthető szülői reakciók, de ezek a pszichológus szerint nem csökkentik a káromkodások számát. Életkorilag ez az időszak a düh és indulat kifejeződésének ideje is. Tízből kilenc kamasz így kommunikál, és ridegnek, érdektelennek, közönyösnek tűnik. Jó megtudni, hogy az indulatait, a vulgáris beszédmódot mi szítja: a közösségi média, baráti, esetleg párkapcsolati zűr, konfliktus. 

Kérdés az is, hogy a kamasz hogyan érzi magát az osztálytársaival, a közegében, otthon, a nagyszülőkkel, mit gondol a tanárokról. Üljünk le, és beszéljük meg vele – tanácsolja és tisztázza: üvöltve nem lehet egy gyereket nyugalomra inteni. Ha viszont sikerül bizalmi kapcsolatot kialakítani vele, elhiheti nekünk, hogy ez a stílus nem az övé. A legjobb, ha nem omlik össze a szülő, nem fakad sírva, nem mondja, hogy mélységesen szomorú, és nem azt kommunikálja, hogy magában a gyermekben csalódik, hanem annyit mond, súlytalanítva a helyzet drámaiságát: „Borzalmas hallgatni, ahogy beszélsz. Mondd meg, miért csinálod?” Kulturált stílust a család akkor tud teremteni, ha maga olyat épít és úgy viselkedik.