Elevenen eltemetve

Amikor elfelejtünk kíváncsiak lenni mind magunkra, mind a környezetünkben élőkre, a szeretteinkre, a barátainkra, az ismerősökre, akkor létrehozunk egy olyan börtönt, aminek a rácsai a múlt emlékei. Konkrétan a múlt fogságába taszítunk mindent és mindenkit. Ezzel pedig akarva-akaratlanul, de élve eltemetjük a változás, az élés esélyét. Mert a múlt már nem létezik, elmúlt és vissza nem hozható. Aki ott ragadt, végleg elveszett. A kíváncsiság kinyitja az ajtókat. A következtetések bezárják azokat. Amikor kategorikusan kijelentünk dolgokat embertársainkról, amikor kizárólag a múlt tetteinek fényében vagyunk hajlandóak figyelni, gondolkodni, elemezni, akkor egy kijárat nélküli labirintusban találjuk magunkat. A jövő az orrunk előtt mállik szét. Mert ott, ahol az ítéletek, a következtetések az uralkodók, nincsen helye sem a felfedezés örömének, sem az újra és újra megismerés izgalmának. Pedig minden működő kapcsolatnak ez az esszenciája, az a kérdés, hogy vajon ma ki ő, és mit tudhatok meg róla. A tapasztalatok fontosak, igen. Akkor, amikor például a forró vasalóról van szó, és annak a nem megérintéséről. De az emberi lélek p