Egyfecske - Élve eltemetve

A halál sokféleképpen jöhet el. Ritkán öltözik kaszásnak, hogy illedelmesen bekopogtatva az ajtón afelől érdeklődjön, késő esti sétára hívhatja-e kiszemeltjét. Jön, és visz magával mindent. A legfájóbb mégsem az, amikor a test elfárad, s a lélek szárnyal tovább, mert ez nem halál, hanem átalakulás. 

A legszörnyűbb az, amikor az, akit elragad a halál, még él, mert a halál felejtés, elzárkózás, kizárás köntösébe bújik. Amikor másik embertársunknak nem adjuk meg az esélyt, amikor elfordulunk tőle, amikor bebörtönözzük elképzeléseink rácsai mögé, ezzel megölve azt, aki ő valójában, s azt is, akivé válhatna. A megbántottság, a sértettség, a csalódottság, a harag mind-mind olyan érzések, amelyek ideig-óráig rendben vannak. Az intenzitásuk alábbhagy, végül felmerül a kérdés, hogy mi vegye át a helyüket.

 Kongó üresség? Vagy valami más? Az, aki a sebeket okozta, vajon örökké kell hogy ezt a bélyeget viselje? Ha igen, akkor így válhatunk mi magunk hóhérokká. Mert elfelejteni a sérelmeket nem kell, de nem megadni az esélyt egyet jelent a halálos ítélettel. Élve temetjük el azt, aki még élhetne, ha hagynánk, ha engednénk felszabadítva magunkat is a megtorlás, fájdalom súlya alól.