Régi karácsonyokról mesélt Egyházashollós legidősebb asszonya, Vilma néni, meg egyszerű, dolgos életről

Németh Kálmánné Koós Vilma 1933. június 18-án született azon a helyen, ahol ma is él. A régi ház már nincs meg, mert helyére újat építettek. De Vilma néni pontosan tudja, hogy nézett ki a szoba-konyhás ház, ahol gyermekéveit töltötte. A kilencvenéves asszony olyan fürgén mozog, hogy attól egy feleannyi idős is zavarba jönne. És olyanokat tud nevetni, hogy az ember szíve és lelke is felfrissül tőle. Mire megérkeztünk, jól befűtött a sparheltbe, meleg járta át a ház központi helyiségét, a konyhát, ahol stokedlin ülve elevenítettük fel a múltat, bő hetven-nyolcvan év távlatában. 

– Ketten voltunk testvérek, a bátyám egy évvel idősebb volt nálam, születése óta tudtuk, hogy szívproblémája van. A halálát is ez okozta, a helyi patakban játszottunk, amikor rosszul lett és megfulladt. Édesapánk a háború alatt éveket töltött Oroszországban, nem tudtuk él-e, hal-e, amolyan félcsalád voltunk édesanyánkkal. Apánk öt esztendő múltán tért haza az oroszoktól – mesélte Vilma néni, aki 1953-ban kötött házasságot a férjével. Az esküvőre – ami egyszerű volt, de szép – biciklivel mentek át Magyarszecsődre, a református templomba. 

– A férjem 11 évvel volt idősebb nálam, gyakran vendégeskedett a házunknál, apám is jól ismerte. Nagy földjeink voltak, dolgos embert kellett választanom, aki tudott segíteni a gazdaságban, mert én egyedüli gyerek lettem, miután a bátyám meghalt. Nem volt hangos szó, a férjem nem volt veszekedős ember, szépen éltünk – fűzte tovább élete történetét az asszony, akinek három gyermeke született: Gyöngyi, Elvira és Kálmán. Most már öt unoka és hat dédunoka is van a családban. A régi karácsonyokat idézve Vilma néni elővett jó pár doboz karácsonyfadíszt, többségében üveggömböket és üvegfigurákat. Hogy ezek pontosan mennyire „öregek”, nehéz lenne megmondani, de lehetnek akár hatvan-hetven évesek – mondta.

– Még most sem tudom pontosan, hogy anyám és apám mikor díszítették a fát, talán december 23-án éjjel, amikor én már aludtam. Anyám a szaloncukrot maga készítette, majd fényes papírba csomagolta. Milyen szépek voltak azok a cukorkák! Ha nagyon keresnék, talán még most is találnék azokból a fényes papírokból néhányat. A második szomszédunk, Irma néni volt a Jézuska, fehér lepelben állt az ajtóban, úgy féltem, olyan izgatott voltam, hogy majdnem elájultam, mert hát mi tagadás, eleven gyerekek voltunk, a bátyám is, én is. De örültünk, jaj, de nagyon örültünk mindennek. Általában húsos káposzta volt a főétel, mellé kalács készült vagy valamilyen kelt tészta – mesélte Vilma néni, aki tizenöt éve özvegy, de népes családja tagjai gyakori vendégek nála. Így lesz ez az ünnepekben is, ellepik a konyhát a gyerekek, unokák, dédunokák. – Mi a hosszú élet titka? – kérdeztem, mire Vilma néni azonnal rávágta: sokat kell mocorogni, nem lehet leállni. 

– Nagy a kert, a telek, a szőlő, annyi a munkám, hogy elveszek benne. Csak vizet iszom, naponta kétszer eszem. Nem hagyok fel semmivel, most is biciklivel megyek boltba. Olvasok, tévét nézek, a hírekre kíváncsi vagyok. Nincsenek rossz gondolataim, nem haragszom senkire, és talán énrám se haragszik senki. Mindenkivel váltok egy szót, ez a legkevesebb, amit az ember megtehet.