Egyfecske: hogyan nézek a másikra?

Az ember sokkal összetettebb lény annál, mint ahogy azt sokan gondolják. Például nagyon érzékenyek vagyunk olyan dolgokra, amik ugyan kézzel nem foghatóak, szemmel nem láthatóak, mégis léteznek. Érzékeljük, hogy ki mit érez körülöttünk, sőt még a felénk indított gondolatokat is úgy rántjuk magunkhoz, mintha azok a saját igazságaink lennének. Pont ez nehéz ebben az egészben, hogy sokszor a mások valóságát, igazságát úgy fogadjuk el és be, mintha az a miénk lenne. Pedig nem az. Többek között ezért sem mindegy, hogy hogyan tekintünk a másik emberre. Ha valaki beteg, magunkban tényleg betegnek tituláljuk, vagy olyan valakit látunk, aki halad a gyógyulás útján? Ez nemcsak szókarate, nem csupán játék a kifejezésekkel, mert minden gondolatunkhoz érzések társulnak, és minden érzelem energia, ami ezáltal érzékelhető. A sajnálat, az ítélkezés (és így tovább) mind-mind olyan tűszúrások, amiket a saját bőrünkön érzünk még akkor is, ha nem belőlünk fakadnak. Ezért nem mindegy, kire és hogyan nézünk, ahogy az sem mellékes, mit gondolunk saját magunkról.