Lóskay Bekény, aki mellett Jókai Mór is kiállt

Az előírásoknak megfelelően mindhárom fiú rendi nevet vett fel – Lóskay Bekény (József), Lóskay Placid (István), Lóskay Jeromos (Antal). Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor hozzá kell tennünk, hogy József a pályája kezdetén még Lóskay Benedek volt, de aztán Bekényre váltott. (A fiúk – apjuktól eltérően – ipszilonnal írták a nevüket.) Lóskay Bekény életének utolsó két és fél évtizedét a Vas megyei Nagyfalván (ma: Mogersdorf – Burgenland), illetve Szentgotthárdon töltötte. Figyelemre méltó életutat járt be, megérdemli, hogy március 15-e táján róla is megemlékezzünk. 1848-ban – alig húszévesen – honvédnek állt. 

Jókai Mór a Vasárnapi Újság egyik 1861-es számában ezt írta róla: „Május egyik szép napján nyolc fiatal tanuló (...) letette a könyvet s felvette a fegyvert és azok sorába állt, kik a haza védelmére ifjú életüket felajánlák. Ezek között volt Lóskay Bekény. Végig harczolva, végig szenvedve az egész szabadságháborút, ő is ott volt társaival Világoson (...)” Lóskay Bekény 1852-ben lett a ciszterci rend tagja, két évre rá pappá szentelték. Székesfehérváron, Egerben, aztán Pécsen tanított. Cikkeit, eszmefuttatásait, rövid értekezéseit több lap is közölte. Írásai főleg pedagógiai és kultúrtörténeti vonatkozásúak. Az aktivitásából arra következtethetünk, hogy az írott ismeretterjesztést is hivatásának tekintette. 1862-ben egy nagyobb munkát is közzétett – címe: Nemzeti irodalom és műveltség története a legrégibb időktől a mohácsi vészig. Kézikönyvnek szánta, s talán gondolkodott a folytatásában is. Úttörő munka volt, próbálta számba venni, értelmezni a régi magyar nyelvemlékeket. Nemegyszer tévedett, már a kortársai is bírálták, műve ennek ellenére másfél évszázad után is érdekes olvasmány. 

Nála a magyar irodalom története Attilánál kezdődik, s elutasította a finn–magyar nyelvrokonságot. Alkalmi költeményeket és dicsverseket is írt, közülük több önálló füzetként is megjelent. Ezek akkor szinte külön műfajnak számítottak. Ma hajlamosak vagyunk leszólni a főpapok vagy világi elöljárók beiktatására írt műveket, pedig ezekben is fontos információkra akadhatunk s néha megmutatkozhat bennük a költészet szépsége. Lóskay például Hidasy Kornél szombathelyi megyés püspök székfoglalójára írt „örömdalt”. Ma már nehéz megállapítani, hogy igaz vagy nem, de 1861 körül az a hír kezdett el terjedni, hogy az egyik Siklós környéki református gyülekezet a lelkészének szerette volna megnyerni Lóskayt. (A saját papjukkal nem voltak megelégedve.) Ő a felkérést nem fogadta el, de állítólag azt sem utasította el, hogy „tiszteletbeli kálvinistának” tekintsék. Az ügy miatt vita alakult ki a katolikus egyházhoz közel álló Religio és a kicsit világiasabb Vasárnapi Újság között. Jókai Lóskay mellé állt, az ügy bekerült az Ördög Naplója című élclapba is. Az 1865-ös év változást hozott Lóskay Bekény életében. Felhagyott a tanári pályával, s a Pápához közeli Nagytevel plébánosa lett. 

A váltás okaként többnyire azt említik, hogy még mindig nehezteltek rá 48-as múltja miatt. Ettől az időtől kezdve már jóval kevesebbet írt, mint korábban. 1881-ben újabb váltás következett, a Szentgotthárdtól pár kilométerre lévő Nagyfalva lelkésze lett. 1899-ben nyugállományba vonult. A gotthárdi ciszterci rendház lakója lett, de továbbra sok időt töltött a „falujában”. 1904- ben, a pappá szentelésének 50. évfordulóján szervezett ünnepségen a rend elöljárói mellett az egyházmegye és a vármegye vezetői is köszöntötték. 1905-ben 77 évesen Nagyfalván halt meg, s a ciszterciek gotthárdi sírkápolnájánál temették el. A gyászjelentésben mint tanártól, lelkésztől és 48-as honvédhadnagytól búcsúztak tőle.