Régen Perenye lakói kappannal adóztak

A kappan nem más, mint a kiherélt kakas. A fiatal állat ivarszerveit 12-14 hetes korában eltávolítják, így az biológiailag is külön életet él. Nem szaladgál a tyúkok után, taréja csenevész marad, kukorékolni sem tud rendesen, de húsa ízes, porhanyós lesz. A kappantartásnak igen hoszszú múltja van. A háziasszonyok mindig kíváncsian figyelték, hogy a kikelt tojásokból hány lesz a tyúk, hány a kakas. Az előbbi a tojáshaszon miatt volt fontos, de az utóbbit is valahogy értékesebbé kellett tenni. 

A kappanná alakítást, a kappanozást már a rómaiak is ismerték, s Kínától az Újvilágig nagyon sok helyen szokásban volt. A kappanra a világ sok nyelvén majdnem ugyanazt a kifejezést használják, a németek kapaunnak mondják, az olaszok capponénak, a törökök pedig kaponnak. A robot mellett a jobbágyi szolgáltatások közé tartozott a földesúrnak adott „ajándék” is. 

Meghatározták, hogy egy-egy falu mit köteles adni, amit aztán adóként gyűjtöttek be. Ezek egy része olyan „termék” volt, például tyúk, kappan, lúd, méz, tikmony (= tojás), vaj, sajt stb., amit a földesúr és háza népe fölélt, elfogyasztott. A kappan a leggyakoribb adónemek közé tartozott. Számos példát találunk rá Vas megyében is. 

Perenye a Batthyányak rohonci uradalmához tartozott. Az ő esetükben már 1576-tól kezdve folyamatosak az adatok arra vonatkozóan, hogy mikor hány kappant kellett beszolgáltatniuk. Nemcsak a jobbágyporták és az irtásföldek után adóztak így, hanem egy külön földterület után is. Mindent összevetve a beadandó kappanok száma meghaladta a kétszázat. A XVII. század közepétől ezt az adót, illetve annak egy részét pénzben is megválthatták. Érdekes információra bukkanunk Károl Benedeknek, a németújvári uradalom tiszttartójának 1622-ben kelt jelentésében. (Ezt az adatot Benczik Gyulának külön köszönöm.) Károl leltárt készített a beszolgáltatott javakról – az egyik jelentős tétel: „Szent Kelemen kappanja.” 

Miért Kelemen? Mi állhat a háttérben? A kappanadó beszolgáltatásának jellemző időszakai november vége vagy karácsony. Ennek praktikus oka volt. A tavasszal kikelt állatok őszre nőttek meg annyira, hogy le lehetett vágni azokat. Az őszi kisfarsang a legtöbb helyen a szüret befejezésekor kezdődött, és Kelemen (november 23.) vagy Katalin (november 25.) napjáig tartott. 

Kelemen tisztelete napjainkra kicsit elhalványult, de kultusza a középkorban a NyugatDunántúlon is virágzott. Az ő tiszteletére szentelték például a Németújvárhoz közeli Szentkút (ma: Heiligenbrunn – Burgenland) templomát. Már 1196-ban említik, a történelmi Magyarország területén ez a legrégibb ismert szentkút. A kisfarsang idejére esett Márton napja is. „Szent Márton adóját” – amelyhez a liba is hozzátartozott – november 11. táján gyűjtötték be. 

A kappannak az adóztatásban betöltött szerepe az 1700- as években csökkent, de még Mária Terézia úrbéri rendelkezései után is megmaradt. Voltak helyek, ahol a szárnyas adományozása a helyi hagyományok részévé vált. A Szombathelyhez tartozó Szentmárton falu jobbágyai 1799-ben kappant adtak a földesuruknak, a püspöknek, s ez a szokás egy ideig még a XIX. században is fennmaradt. A libatartással ellentétben a kappanhoz kapcsolódó népi hagyományok közül kevés maradt fenn. Bizonyára a falusiak is fogyasztották, de nem tartozott a mindennapi étkeik közé. A kappan az úri, majd később a polgári családok asztalára került, a XX. században pedig – ha nem is teljesen, de – onnan is eltűnt.