Mindig ugyanazt, sosem ugyanúgy: fák, virágok, fény – avagy a tavasztól a Kámoni Arborétumban kértünk találkozót

WEÖRES SÁNDORT ISMÉTLI A VÍZESÉS 

„Ahogy a tenger ír a fövenyre: írja-törli, írja-törli mindig ugyanazt – sosem ugyanúgy” – mondja Fodor Ákos, megidézve azt a soha nem múló hullámzást, ami a tenger, ami az élet, ami a világ. Mítosz és történelem (beleértve a saját, személyes történetünket is) fonódik össze ebben a hullámzásban. Évszakok, békék, háborúk, és nem lehet betelni a folytonos körforgásban a mindig várva várt, mindig meglepetésszerűen megérkező tavasszal sem. A zölddel, a fákkal, a fénynyel. Elnézve ezeket a tökéletes formákat – Unger Tamás fotóriporter ezúttal a Kámoni Arborétumban kért találkozót a tavasztól –, szinte muszáj hinni a teremtés erejében. Különben hogyan jöhetett volna létre ennyi szépség? A virágzó, karcsú fácskát mintha már Csehov is látta volna, a kristálygolyókkal dobálózó víz közben titokban mintha Turgenyev fájdalmas-romantikus regényét, a Tavaszi vizeket mesélné. Ha képesek vagyunk még az első szerelem, az első csalódás rettentő fájdalmát legalább meghallani. De lehet, hogy inkább Weöres Sándort ismétli a vízesés: „…nincs több fázás, boldog, aki él.