Egyfecske - Ruhapróba

Nemrég egy ruhaüzletben jártam. Nálam ez az esemény nagyjából olyan gyakori, mint a szökőév. Pont a próbálással foglalkoztam, amikor a mellettem lévő próbafülkéből szinte az arcomba üvöltött egy engem is mélyen megérintő dialógus. A két főszereplő anya és lánya. A hangok alapján úgy saccoltam, a lány már kamaszkorba lépett. Körülbelül ugyanannál a fázisnál tartottak, ahol én. A csendet úgy törte meg az anya ordítása, ahogy az ablaküveget robbantja darabokra egy becsapódó kő. „Nézz már magadra, hogy nézel ki, olyan dagadt vagy, gusztustalan.” Ledöbbentem. A mozdulataim is megtorpantak. Szívből reméltem, csupán rosszul hallottam, de hamar bebizonyosodott, hogy nem. A lány már majdnem sírt, a kamaszos dacosság adott neki erőt, hogy elviselje a vélhetően nem ritkaságnak számító bántalmazást. Vajon sejtette az anya, mit művel? Hogy olyan sebeket ejthet gyermeke önbecsülésén, amelyeket talán egyszer felnőttként képes lesz begyógyítani? Ha egyáltalán képes lesz rá valaha… Vajon felfogta, milyen fájdalmat okoz, és hogy mindennek mik a távlati következményei? Félek, hogy nem…