Több mint fél évszázados művészetéről, az imák erejéről is beszélgettünk Tóth Csaba festőművésszel

Egyéni és közösségi szempontból is van jelentősége annak, hogy egy ilyen „erős” kiállítást tár a publikum elé Tóth Csaba festőművész. A személyes mérföldkő, hogy 65 éves, épp nyugdíjba ment, így élete egy nagy korszaka lezárult, ami a tanítást illeti. Ha pedig a kiállítás társadalmi vonatkozását nézzük – amennyiben a művészet reagál a körülötte lévő világra −, hirtelen nagyon aktuálisnak tetszik a több mint fél évszázadból válogatott, mélységes hittel gyökereztetett és megalapozott tudással építkező alkotómunkája. Egy-egy kis szeletet mutat a festői pálya minden nagy korszakából, és sok eleme keresi a közvetlen kapcsolatot földi és égi között. Ez utóbbi az, ami hihetetlenül időszerűvé teszi a kiállítást, amint minden korban azzá tenné: vagyis egyes műveket ki lehetett volna állítani 50-100-200 éve és ki lehet majd állítani 50-100-200 év múlva is. Ezekről beszélgettünk.

- Egy művész mindig az újat szereti bemutatni a közönségnek, de egy-egy évforduló alkalom a visszatekintésre. Voltak újat bemutató tárlataim, például a Festészet folytatása – ami arról szólt, hogy az európai tradícióval rendelkező festészetet tovább kell vinnünk.  Most elérkeztem egy korszakhatárhoz, visszanézek, és engem is meglep a mögöttem lévő több mint ötven év, még általános iskolás koromból is hoztam képeket. Második osztályos voltam, amikor felfigyeltek a tehetségemre, és onnantól minden pályázaton részt vettem, de minden beadott alkotásomat elutasították azzal a feltételezéssel, hogy „ezt felnőtt rajzolta”. 

Végigjárva a sportház galériáját döbbenetes aktualitása van a régebbi műveknek is, többek közt a Tragédia születése ciklusnak vagy az Évezredvégi képeslapoknak, amelyeken egy új világháború réme sejlett fel – negyven évvel ezelőtt, hiszen 1984-ben készültek. Magát a festőművészt is mellbe vágja, hogy 2024-ben kitéve ezek mennyire frissek. A legutóbbi ciklusból valók az imádkozó kezek, ezek − mint könyörgések − is átfordíthatók a jelenre: az korban generált félelmekre, és ezekre adandó válaszként az ima megnyugvást hoz.

A kiállítást áttekintve mindenképpen a kezek kerülnek fókuszba, mégpedig azért, mert a cselekvő embert lehet látni ezekben. Nem tehetetlenül nézzük, várjuk, mi történik velünk, hanem tudunk valamit tenni: imádkozni, ami azt is jelenti, hogy szakralitást mozgatunk be ugyanabba a térbe, ahová a háború rémeit bedobálják, belekiabálják, hogy megfélemlítsenek minket. Az ima a védekezés egy módja. 

A kiállítás címe: Küldetés. Mennyiben küldetéses festészet ez? Hogyan érthetjük?

- Minden szentmise úgy végződik, hogy „Küldetésetek van a világban, menjetek békével!” Küldetés mindenki számára van. Szeretnék rávilágítani, hogy ez miért fontos, mit jelentenek a szimbólumok és a jelképek. Volt egy apostoli királyunk, Szent István, aki Szűzanyának felajánlotta az országot. Az apostoli királyi szimbólum ott van a címer egyik oldalán. A felajánlott korona ott van a címer tetején. A magyar nép eredete, a hét törzs, ott van a címer másik oldalán. Úgy gondolom, egy magyar művésznek hűnek kell lenni ezekhez a jelképekhez, sőt ezeket kell megvalósítania. Úgy vélem, nem csinálok semmi mást: a magyar címerhez hűen végzem a munkámat, amit jónak tartok - azzal, hogy tehetséget, ambíciókat, gondolatokat kaptam. Minden mű egy gondolat felsejléséből születik. A munkásságom alapvetően egy gondolati művészet, ahol a közlésvágyhoz, az üzenethez − mondhatjuk akár próféciának is − kerestem meg minden korszakban az általam akkor legmegfelelőbbnek vélt formát. 

Tóth Csaba tárlatán ezt az ívet úgy látjuk, hogy a grafikától a gesztusfestészeten és a klasszikus képek újrafeldolgozásán át jutunk a legfrissebb festményekig. 

- Azért neveztük a tárlatot retrospektívnek, mert mindenből csak egy csipetnyi van, egy töredék. Nem nevezhető életmű kiállításnak, mert ahhoz kétszer ennyi hely kellene, amit szintén meg tudtam volna tölteni. Ebből, hogy mindenből egy pici van, az is kiolvasható a közönség számára, hogy igen, ez az ember a kaptafától kezdte. Megtanult mindent, ami ehhez a pályához, hivatáshoz kell, és azt minden korszakban a tőle telhető legnagyobb tisztességgel végezte. Egyik kedvenc festőm Egri József, aki azt fogalmazta meg ifjú korában, hogy „múzeumi művészetet” szeretne létrehozni, vagyis olyat, ami értékálló, és a következő generációk számára is jelent valamit. Ez az én munkásságomra is áll, minden korszakom ezzel a mércével mérhető. Megmarad az az értéke, ami a megszületése pillanatában benne volt. 

A tárlatot végignézve nem lehet nem észrevenni, hogy a legnagyobb, legszebb, ugyanakkor a legegyszerűbb imádság is foglalkoztatja Tóth Csabát: többször megjelenik a Mi atyánk egy-egy sora a festményeken, hol latinul, hol magyarul. A „Bocsásd meg a mi vétkeinket” kétszer is előfordul. Ez utóbbiról szólva az arámi nyelvből jövő szöveg fordításvariációiba is belemegyünk, amikor ugyanezeket a szavakat így fordították latinra a közvetítő görög nyelvből: „Engedd el a mi tartozásainkat”. A lényeges különbség mélységeiben ott van a mai ember számára sokszor nehezen érthető „elengedés” sokféle vonása. Tóth Csaba a szorosan vett tartalomtól elrugaszkodva, a kiszélesített jelentés rétegeiből előhúzva arról beszél, hogy a földi boldogsághoz az elengedéseket meg kell tennünk. 

- Engedjük el a másik hibáit, a másik rosszindulatát, a másik gyűlöletét! Így a jézusi küldetés, a jézusi minta sokkal kézzel foghatóbbá válhat az ember számára - fogalmaz beszélgetésünkben Tóth Csaba festőművész. - Mindannyian tapasztaljuk az életben, hogy ha nem tudunk ilyeneket elengedni, akkor belül valami keletkezik, ami gátol a továbbhaladásban. Azt vesszük észre lépten-nyomon, hogy itt is, ott is, amott is van bennünk egy gát. A szeretet gátja bennünk, ha megtartjuk a haragot, a gyűlöletet, az irigységet… A jézusi küldetés a „Menjetek békével!” – ez a szeretet. Ha a jézusi mintát kellene még további szavakkal leírni, a szeretet mellett feltétlenül ide kell hoznunk az igazságot is, mintha egy érem két oldalát néznénk. Benedek pápa a „Szeretet az igazságban” enciklikájában fejti ezt ki átfogóan. 

A Szűz Mária, Jézus jelképek mellett a kiállítás képi tartalmaiban az Atya is megjelenik, akihez Jézus így fordul: „Legyen meg a te akaratod!” − a Mi atyánk utolsó sora rá van írva nagy betűkkel egy újrafestett klasszikusra. Függetlenül az eredeti képtől, mint alkalmazott elem, bevilágít korunk sötétjébe. Maga az éghez fordulás is hallatlanul aktuális – minden időben és térben, így ma is. Az egyik eszközünk lehet, hogy túléljünk, hogy megőrizzük a belső szabadságunkat, hogy ne legyünk teljesen elveszve abban, hogy marionettfiguraként akarnak rángatni minket. Az éghez fordulás lehet menedék, támaszték, lehetőség a kibontakozásra, mert – ahogy Hamvas Béla is mondja – egyetlen út mindig van: felfelé. 

Tóth Csaba azt mondja: − Lehet, hogy napok, hetek vagy órák választanak el minket a harmadik világháborútól. Nem véletlen, hogy a kiállítás fókuszába kerültek az imádkozó kezek. A következő, újdonságokat bemutató, előremutató kiállításom címe ez lesz: Kyrie eleison („Uram, irgalmazz!”) – könyörgést jelent, de mindig hozzá kell fűzni azt, hogy „Legyen meg a te akaratod!” Persze, rajtunk is múlik az élet, de most már látjuk azt, hogy fölöttünk lévő világban dől el minden. A mi sorsunk, a gyermekeink, unokáink, a jövőnk sorsa. Az emberiség még soha nem volt ilyen kritikus időben, amit mi nap mint nap megélünk. Most egy lapra megy minden. Azt tehetjük, hogy imádkozunk a békéért, a megmaradásért, a jövőért, amiben a leszármazottaink is élni tudnak. Soha nem volt ilyen közel az emberiség ahhoz, amit a régi iratok apokalipszisnek hívnak. Az aktív ima ezt befolyásolni tudja. Minél többen adják össze az imájukat. Az ima a lélek nyelve. Nem sima matematika, ebben egy meg egy az nem kettő, hanem több. Kegyhelyeken sem haszontalan imádkozni. A kitüntetett helyek évszázadok óta rendelkeznek megfoghatatlan, csodákat teremtő jelenségekkel, ez nagyon hatásos módja a lelki tartalmak egy irányba terelésének. Ahogy a megnyitón dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész fogalmazott: azért, hogy „a romlást” megállítsuk.