A most mindig tökéletes

Sokszor hallom főleg az idősebb korosztály tagjaitól azt a frázist, hogy ezt vagy azt megtenni már késő. Késő, mert ez a világ azt mondja, hogy ha elmúltál x éves, akkor a B oldalra kerültél, eddig tartott az élet, ami jön, az csak a rájátszás. Ez az elképzelés nem bizonyított, nem tény, csupán egy felvetés, amit sokan igazságként fogadtak el, ezáltal irányt adó hitrendszerré nőtte ki magát. De vajon létezik más út? 

Több könyv is foglalkozik a kérdéssel, hogy a haldokló, halál kapujában várakozó emberek búcsú előtt mit gondolnak. A legtöbben nem azt emlegetik fel, amit megtettek s ami esetleg hibás, helytelen, bántó volt. Nem. Azt fájlalják, az okozza számukra a legnagyobb bánatot, amit soha nem tettek meg. Ami elmaradt, lemaradt, s amiről végül úgy vélték, már késő megtenni.

 Én tavaly az élet-halál peremén egyensúlyozva pontosan ugyanezt éltem át. Nem az kínzott, amit elrontottam – persze nem örültem, mert akad belőlük bőven, de nem ettől vert ki a hideg verejték, hanem attól, amit elmulasztottam. 

Amit mondhattam volna, de nem mondtam, amit megcselekedhettem volna, de nem tettem, amit éreztem, de nem szabadítottam fel.