Egyfecske: Beleállni – vagy célozgatni?

Sokszor talán észre sem vesszük, de szinte elvárjuk az emberektől, akik ilyen-olyan módon az életünk részei, hogy kitalálják, megérezzék a gondolatainkat, vágyainkat. Ez akkor fokozottan érvényes, hogyha valamilyen szorosabb kötelék fűz össze minket – mint például barátság, párkapcsolat, családi háló. De miért várunk arra, hogy majd egyszer egy szép napon a másik talán kitalálja azt, amit szeretnénk? Miért nem kommunikálunk egyenesen, egyértelműen abból a térből, ahol nem a megbántás, hanem egymás táplálása a cél? Nyilván itt most nem arra gondolok, amikor otthon negyvenszer kell elmondani, hogy a mosatlant bárki megfoghatja és elmoshatja, vagy a kimosott ruha kiteregetése nincs ellátva azzal a címkével, hogy a feleség kötelezettsége. Nem ezekről az együttéléssel együtt járó evidenciákról beszélek. Hanem a mélyebb, lelki, érzelmi dolgokról, amik persze pragmatikus irányba is mutathatnak. Mert nincs mindig jó passzban az ember, nem lát folyton bele a másikba, ráadásul ha azt feltételezzük, hogy nyitott könyvek vagyunk a szeretteinknek, akkor az esetleges változás esélyét teljesen elvetjük. Szóval mennyivel jobb, könnyebb, szebb lenne minden, ha érzékeltetés, célozgatás helyett nyíltan kommunikálnánk végre!