Egyfecske: Kalandtúra indul vasút módra

Nemrég Budapestre zötyögtem a hajnali intercity kényelmében. Alapjáraton nem igazán értettem, hogyha odakint 14 fok van, akkor miért kell a klímát maximumon nyomatni?! Az odafelé út eléggé eseménytelenül telt, viszont a hazaút mindenért kárpótolt. Ott kezdődött a mutatvány, hogy amikor egy rándulás kíséretében elkezdett a szerelvény gurulni, a tőlem balra található függöny az arcomba csapódott, mivel működő klíma híján a lehúzott ablakok szolgáltak hűtésként. Keserédes nosztalgiával gondoltam a tizenkét órával azelőtti didergésre, miközben egy utastársammal együttes erővel felhúztuk az ablakot, mert abban mindketten megegyeztünk, hogy bár iszonyú a hőség, de az arcul csapó huzat egyikünket sem teszi boldoggá. Aztán az előttünk álló kilométerpenzum felénél kiderült, hogy a vagon akkumulátora merül, azaz nincs klíma, nem is lesz, nincs wifi, nem is lesz, az ajtók sem működnek, ja, és a fény sem marad sokáig. Engem ez nem hatott meg különösebben, így a helyemen vártam meg a megérkezést, ám a fiatal, nagyon kedves kalauz hölgy mellettem maradt, s végül egy másik vagonból betoppanhattam a hazai peronra. Még hogy a vonatozás nem izgalmas!