Hogyan fordulhat az elő, hogy egy gyereket rabolnak ki fényes nappal Szombathelyen?

Tóth-Máthé Orsolya, ötgyermekes édesanya gondolatai a múlt héten nagy port kavart rablással kapcsolatban.  

Rablás, inzultus: mi történik az iskolákban és a belvárosban? 

Mit tanítunk a gyerekeinknek ma? Hogy mutatunk példát? Milyen szociális mintát másolnak és visznek tovább, amit alkalmaznak és tovább adnak?

Az elmúlt évben többször olvashattuk, hogy iskolai körökben vagy a belvárosban előfordult, hogy fiatalokból álló társaság megfélemlít vagy esetlegesen verbálisan vagy fizikailag is bántalmazott náluk fiatalabb gyerekeket. Tanítási időben vagy délután az iskolába bementek és a tanárokat sértegetve inzultáltak diákokat. Nem egy esetben a rendőrség is közbelépett, mégis előfordultak újabb esetek.

Az elmúlt hetekben épp egy belvárosi esetről olvasva, fogalmazódnak meg gondolataim. Hogy fordulhat elő Szombathelyen, hogy fényes nappal 13 éves gyermeket úgy inzultálnak és veszik el az értékeit vagy fenyegetnek meg, hogy ez senkinek nem szúr szemet? Hol vannak az emberek ilyenkor?  Senki nem jár a városban este fél hétkor? Aki éppen arra jár, annak teljesen normális egy ilyen jelenség? Nem érdekel senkit, hogy körülötte valaki éppen bajban van? Érdektelenek vagyunk egy embertársunkkal szemben? Érdektelenek egy gyermekkel szemben? Senkinek nem jut eszébe, hogy éppen az ő gyermeke is lehetne áldozat? Mi emberek, tényleg becsukott szemmel járunk? Nem jut eszünkbe, hogy mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe, amikor jó lenne egy csupán emberi jóérzésből, törődésből fakadó segítség? Hogy tudunk elmenni e mellett? Mi jár a fejében annak, aki ezt látva minden szó nélkül tovább áll? 

Ébresztő!

Édesanyák és édesapák, nagymamák és nagypapák! Szívem szerint a fületekbe kiabálnék, hogy ébresztő! Én csak azt bánom, hogy nem mellettem történik hasonló. Nem azért, mert égek a vágytól, hogy valaki megmentője lehessek. Egyszerűen csak példát mutatnék. Nem fordulna meg a fejemben más csak, hogy mi lenne ha, az én gyermekem lenne ott tehetetlenül, segítségre vágyva keresve a megmentő pillantásokat, és nem az elfordított fejeket. 

Elvárjuk, hogy betéve tudják a történelem leckét, az angol szavakat a szótárból, a kiadott verset és így tovább. Én személy szerint ennél sokkal többet várok el. Emberséget, amit én a saját példámmal tudom a legjobban megtanítani neki. De ha erre nincs is alkalom, minden adódó lehetőséget megragadok, hogy beszélgessünk arról, milyen ereje van a kimondott szónak. Ami csak kiszalad a számon az másnak, hogy tud fájni és milyen láthatatlan sebet tud okozni. Fizikai bántalmazást már meg sem kellene említenem, de az én 8,9,10 éves gyerekem is tudja, mit kell tenni, ha azt látja valaki segítségre szorul. Hogy a telefon nem csak ördögtől való dolog, de bizony néha nagyon jól jön, ha kéznél van. 

Félünk? 

Mi felnőtt emberek pedig, kell bírjunk olyan ítélőképességgel, ami segít eldönteni, hogy közbe avatkozhatunk e vagy sem. Főleg mikor egy gyerekről van szó, nem fordíthatjuk el a fejünket.  Félünk? Ha mi félünk, mit érezhet egy tehetetlen gyermek, aki életében először találkozik az erőszak ezen fajtájával? Azt gondolja majd az eset után, hogy ez a normális? Vagy esetleg valamit rosszul csinált? Miért nem mert senki segíteni rajta? Hasonló helyzetben ő se tegyen majd semmit? 

Azt gondolom, hogy nem minden esetben tudunk kivédeni egy hasonló szituációt, sőt önvédelmi tanfolyamot sem végeztünk mindannyian, de a reményt, hogy valaki esetleg segít rajtunk, fent tudjuk tartani, azzal, hogy mi is segítünk, ha kell.  A gyermekeinknek is azt tanítjuk, ha veszélyben érzed magad, keress egy biztonságos helyet vagy felnőttet, aki segíthet. Hol talál ilyet? 

Törődjünk egymással!

Ne felejtsük el elmondani gyermekeinknek, minden kívánkozó alkalommal, hogy ne bántsunk másokat. Sosem tudhatjuk, hogy kinek milyen a családi háttere, milyen problémákkal küzd, milyen bánat érte a közelmúltban és még folytathatnám. Mondjuk el, hogy néha egy kedves szó, egy gesztus vagy egy bíztató pillantás is mentsvár lehet.

Törődjünk egymással, hiszen ez az egyik legfontosabb dolog, ami megkülönböztet minket a gépektől, érzésekkel működünk.

Kapcsolódó: