Wimmer Roland, a Székesegyház új plébánosa: “A papság a hobbim”

Wimmer Roland több mint harminc évig volt Sárvár lelkipásztora: előbb a Szent László Plébánián káplánként, aztán a Szent Miklós Plébánián plébánosként, az utolsó öt évben pedig az egész város plébánosaként szolgált. Kis túlzással mindenki ismerte, és ő is ismert mindenkit. A hozzá tartozó családok tagjait biztosan. Orbán István kanonok úrtól úgy tanulta, a rábízottak neveit imádkozni kell. Így is tett három évtizeden keresztül, s így tesz most is, de már Szombathelyen. 

 Székely János megyéspüspök tavaly gazdasági ügyekért felelős püspöki helynökké nevezte ki Wimmer Rolandot. Amikor néhány hónappal ezelőtt felkérte a Székesegyház plébánosának, nem sokat gondolkodott. Egyrészt mert szeretetből jött a kérés, másrészt mert hiányzott számára a klasszikus lelkipásztori szolgálat, a közösséggel való kapcsolódás. - Nem volt számomra könnyű a búcsú Sárvártól, de János Püspök atya és Szabolcs püspök atya szeretete és megbecsülése segített és segít az új feladat és szolgálat elvégzésében. 

Nagy kihívás, nagy elődök után kell megfelelnem, de nagy örömmel teszem. Ebben nagy segítségemre van a maga fiatalos lendületével Járfás Ádám újmisés atya, a már nagy tapasztalattal rendelkező Kovács Ferenc, és Hancz Tamás, a premontrei gimnázium igazgatója is. A Székesegyház az ország harmadik legnagyobb temploma, itt szenteltek pappá, érzelmileg így több szálon is kötődőm a helyhez. Amikor kilépek a sekrestyéből misézni, megborsódzik a hátam - fogalmaz Wimmer Roland.

Papok az iskolákban

 Wimmer Roland atya legfontosabb feladatának a közösségépítést, az iskolai hittanórákon való személyes jelenlétet tartja. A közelmúltban felvette a személyes kapcsolatot az iskolaigazgatókkal, mindenhol pozitív fogadtatásra talált. - Szeretnénk megismerni, bátorítani a gyerekeket, hívni a családokat a közös ünnepekre, és szeretnénk, ha a gyerekek közelről látnának papot az állami iskolákban is.  

- mondja, majd így folytatja: - Mi a jövőt szeretnénk építeni: várjuk a ministránsokat, a családokat, a gyerekeket a Székesegyházba. Hosszútávon élő közösséget építünk, de itt nagyon jó alapok vannak, fantasztikusak az első benyomások, sokan járnak a szentmisékre, nemcsak vasárnap, hanem a hétköznapokon is. Ez is jelzi az élő hitet. A napokban szólított meg valaki egy hétköznap esti szentmise után, a gyóntatószékből kilépve: - Látja atya, a vasárnapi  kérése nem talált süket fülekre, eddig nem jöttem hétköznap, most megszólítva érzem magam, ezért jönni fogok. Nagy erőt és lendületet tudnak adni az ilyen kicsinek tűnő, de mégis nagy és szeretetből fakadó gesztusok. 

 Aztán a már megvalósult lépésekről mesél: a hétköznapi miséket is kihozták a templomtérbe a Madonna kápolnából. Szeptember első vasárnapjától a miserenden is változtattak, próbálták családbarátabbá tenni – a reggeli és délelőtti szentmise kicsit később kezdődik. Újra élesztették a vasárnap déli szentmisék hagyományát is, az eddigi tapasztatok szerint nagy igény van rá. 

 Nem árt, ha tudunk magunkon nevetni.. 

Roland atya nem tagadja, néha nem egyszerű lelkipásztorként és püspöki helynökként is helytállni, főleg, hogy maximalistának tartja magát. Erőt a rendszeres imádkozásból merít erőt, és igyekszik időt szánni a személyes feltöltődésre is. - Adni csak az tud, akinek van miből. Fontos számomra, hogy felkészüljek a szentbeszédekre, saját magam és mások megerősítésére. Amit mondok, azt magamnak is mondom. A kritikát is elsősorban magamnak fogalmazom meg, hiszen tudom, hogy sok mindenben kiegészítésre szorulok. Ebben segítenek az őszinte papi barátságok, elsősorban közvetlen munkatársaimmal, püspök atyákkal, akiktől mindig őszinteséget kérek. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember megfelelő iróniával saját magán is tudjon nevetni - árulja el. 

S hogy mit csinál, amikor éppen nem a templomban van?