„A sötét nemcsak a látás hiányát, hanem a kiszolgáltatottságot is jelképezte” - Kipróbáltuk, milyen a látássérültek élete

Az AGORA-MSH-ban tartott rendezvény során többféle programon lehetett részt venni, mind arra szolgált, hogy betekintést nyerjünk a látássérültek mindennapi kihívásaiba. Az első állomás a szimulációs teremben volt, ahol mindennapi feladatokat kellett elvégezni látás nélkül. Feladatom volt például zoknikat párosítani, cipőfűzőt megkötni - ami egy látónak napi rutin, az itt kényelmetlen, sőt, időnként kifejezetten idegtépő feladattá vált. Bárhogy is próbáltam, csak lassan haladtam. Egy pillanatra elképzeltem, milyen lehet nap, mint nap ezekkel a nehézségekkel élni.

A következő program egy sötét szobában zajlott, ahol teljes vakságban kellett eligazodnom – csak a tapintás, szaglás és hallás állt a rendelkezésemre. Hirtelen minden más érzékszervem élesebbé vált, de ez sem oldotta fel a bizonytalanság érzését. Félelmetes volt. A feladat egyszerűnek tűnt: ismerj fel tárgyakat és ruhadarabokat pusztán a tapintás alapján. De a sötétség mindent összezavart. Egy párperces hétköznapi tevékenységbe, mint például az ágynemű áthúzásába beletört a bicskám. Egy pillanatra megrémített a gondolat, hogy mi lenne, ha tényleg nem látnék. A sötét nemcsak a látás hiányát, hanem a kiszolgáltatottságot is jelképezte számomra.

Egy vakvezető kutyával sétálni, vezetését megtapasztalni egyértelműen az egyik legizgalmasabb és legérdekesebb élmény volt. Csodálatos volt látni, hogy mennyire intelligensek és jól képzett ezek a kutyák, mennyire figyelnek a gazdájuk biztonságára. A fordulás, a lépcsőzés, a kanyarodás - apró feladatok, amelyekre soha nem figyelünk különösebben - hirtelen komoly kihívássá váltak. Bősze György, a Látássérültek Vas Vármegyei Egyesületének elnöke és kutyája, Potter volt segítségemre az úton. Elképesztő magabiztossággal navigáltak az útvonalon, én csetlettem-botlottam és közben az járt a fejemben: mennyi mindent teszünk gépies módon, míg ők minden egyes cselekvést tudatosan, sokkal nagyobb odafigyeléssel végeznek. Nekem az idő hirtelen lelassult, és minden mozdulat sokkal nagyobb koncentrációt igényelt, mint valaha.

A látássérültek régi és új eszközei között kalandozva megismerkedtem a beszélő órával, a felolvasógéppel, sőt az egyik eszköz érintésre színeket ismer fel!

 Egy diák lelkesen nyújtotta a kezét egy szürke felsőben. A kütyü pedig egészen precízen, még az árnyalatot is meghatározta. –Világosszürke! – olvasta fel a színérzékelő a jelenlévők nagy döbbenetére.

A következő állomáson szimulációs szemüvegeket próbálhattunk fel, amelyek különböző látássérüléseket mutattak be. Egy zöldhályogot imitáló szemüveggel minden ködössé, elmosódottá vált, mintha állandóan egy vastag függönyön át nézném a világot. Egy másik szemüveg a makula-degeneráció tüneteit szimulálta, ahol középen minden fekete volt, és csak a periférián láttam valamit.

A program végére már nemcsak megértettem, hanem meg is tapasztaltam, milyen hétköznapi feladatok is válhatnak szinte lehetetlenné, ha a látásunk elveszik. Amit bent tapasztaltam, az örökre megváltoztatta a látásomról alkotott elképzeléseimet.