Egyfecske: ítélkezéstől az elfogadásig

Roppantul könnyedén ragadtatjuk el magunkat, amikor valakinek, valaminek a szidalmazásáról van szó. Ha meg a tárgyban forgó illető vagy dolog esetleg extrém, furcsa vagy más, eltérő a szokásostól, akkor pláne teljesen elszakadhat az a bizonyos ékszíj. Belénk nevelődött ugyanis, hogy ami fura vagy egyszerűen má,s az nem jó, káros vagy minimum ítéletre méltó. Na, de mi lenne akkor, ha egyszerűen elfogadnánk mindenkit, mindent olyannak, amilyen? Félreértés ne essék, ez nem a megértéssel egyenlő. Nagyon sok extrém tettet nem értek meg, aggyal felfogni sem bírom, nem találom az értelmét, de pont ez a lényeg. Nem is kell, hogy nekem legyen bármi értelme vagy jelentősége, mert az az adott cselekedet arról az érintett emberről szól, s neki kell, hogy valamit adjon, jelentsen. Amíg ezzel engem nem sért, amíg az én határaimat nem lépi át erőszakkal, amíg a környezetemet nem károsítja meg, azaz számomra tulajdonképpen semmiféle negatív következményt nem tartogat az ő döntése, addig mellékes, hogy értem-e. Nem ítélem meg, és kész. Elfogadom olyannak, amilyen. S ez a legnagyobb ajándék, amit az életünkben bárkinek adhatunk: az elfogadásban rejlő megengedést, ami maga a szabadság, az ítéletmentesség