Angyal és ördög, csillag vagy fecske

Az első adventi vasárnapra időzítették a Karácsonyi csillag-matinét a Meseboltban. A kamarateremben már ott áll a mágikus paraván, amikor a közönség megérkezik. A paraván festett kék ege virággal vagy csillaggal van telehintve. Virág vagy csillag, csillag vagy fecske. Csillagvirág. Ezernyi lámpás, ha jön az égi lámpagyújtogató.

A Karácsonyi csillag-előadás finom, puha, simogató szövegszőttesében fölismerhetők az archaikus elemeket megőrző népi betlehemesek fordulatai, fölcsendülnek régi dallamok. Jézus születésének története persze kétezer éve „rögzítve van”, a minden évben útnak induló, házakhoz bekopogtató betlehemesek nem változtatnak, nem változtathatnak a történeten. A cél nem is az újrajátszás, hanem a megjelenítés: ahogyan a szóban benne foglaltatik, mindig jelen időben.

De bizonyos szempontból illőbb a múlt idő: a falusi hagyomány már nem eleven, legföljebb feleleveníthető. Vagy eleven mégis? A Ziránó Színház és a Magamura Alkotóműhely előadása üdén, hamvas bájjal, a szent és a profán, a humor és komolyság pontos ritmusra járó váltogatásával olyan szépen, közvetlenül kopogtat be hozzánk, hogy öröm a részesévé válni. Hát ilyen az igazi, eredendő „interakció”: Szabad-e bejönni, betlehemezni? Szabad! Varga Péter és Pfeifer Zsófia (ők ketten a Ziránó) különben is jól értenek a gyerekek és felnőttek megszólításához. Hozzájuk csatlakozik most Boráros Milada és a tervező Boráros Szilárd (ők meg a Magamura Alkotóműhely). A jóízű vásári játékként előadott csillagvárásban nem Vitéz László, hanem a csetlő-botló angyal küzd meg az ördöggel, aki végül szintén elgyöngül az újszülött láttán. A paravános játék, a többféle kézibáb és a jelmezek együtt teremtik meg azt az egyszerre hiteles és stilizált (korszerű) világot, amelyben Jézus születésének, az elhívásnak, a vándorlásnak, a be nem fogadásnak, a pásztorok elindulásának a története szíven üti a hallgatóságot. Nevetések és csöndek váltják egymást a meseboltos kamarateremben is. Talán csak egy apróság: a minden valószínűség szerint erdélyi kulisszahegyek zöldben pompáznak. Na jó; a fénynek örülünk, a születésnek. Virágnak, csillagnak, fecskének.

A legnagyobb csoda mégis akkor jön el, amikor a történet végeztével mindenkit odaengednek a paravánhoz (Jézushoz a gyerekeket?). A színészek kilépnek a szerepükből, de nem egészen. Szaladnak kicsik és nagyok, háromévesek és harmincasok (vagy idősebbek). Újra elindulnak a pásztorok a Kisjézus üdvözlésére, újra megretten az ördög a saját ellágyulásától, újra csillámpor hull az égből (így nyilvánítja ki magát a Szentlélek Máriának), újra megszólal a kolomp és a kereplő, újra kigyulladnak az ég csillagvirágai. Az elején egy apuka azzal viccelődik, hogy amíg a mama meg a kisgyerek bábmatinén tölti az időt, addig ő talál magának jobb elfoglaltságot. Nem gondolja komolyan, de akkor is. És lám: talán belőle válik a leglelkesebb, legodaadóbb néző. Ő nevet a legnagyobbakat, az ő szeme csillog a leggyanúsabban a nagy elcsöndesedésben. A bábszínház gyermekké tesz. Újjászületünk?