Tenger, sült krumpli: Ecsedi Erzsébet a WSSZ-stúdióban

Hogy Ecsedi Erzsébet vagy Shirley Valentine volt az erősebb hívószó, nem tudni – mindkettőre van esély –, mindenesetre ők ketten: Ecsedi Erzsébet és Shirley Valentine csordultig telt házat vonzottak az Akacs Mihály utcai stúdióba. Két sornyi pótszéket kellett bekészíteni.

Sokan ismerik a történetet: Shirley-t Willy Russell írta meg, Liverpoolban 1986-ban volt az ősbemutató, aztán hamarosan játékfilm is készült a csörfös – látszólag a lehető legátlagosabb – középkorú liverpooli háziasszonyról, aki a konyhafallal folytatott élénk, szellemes, önironikus beszélgetések közben egyszer csak rádöbben, hogy valahol félúton elvesztette az életét. Hogy már eszébe se jut leugrani a háztetőről, amit pedig fiatal lányként rendszeresen gyakorolt. Aztán közbejön egy görög utazás, vagyis: ugrani muszáj! (Shirley középkorú, csak hát azt nehéz megmondani, hogy az hány évet takar. Az előadásban nemrég még 42 éves volt, most 52. Ecsedi Erzsi azt mondja, lassan inkább hstvankettőt kéne mondani. És ezek a számok természetesen nem a Shirley-t játszó színésznővel vannak összefüggésben. Sokkal inkább azzal, hogy az adott – történelmi, társadalmi – pillanatban mit gondolunk egy 42, 52, 62 éves nőről.)

Így vagy úgy: amilyen pofonegyszerű, pont olyan jó kis színházi alaphelyzet: a konyhafalat a színházban rendszerint mindenképpen jelen lévő, láthatatlanul érzékelhető „negyedik fal” helyettesíti: ez a fal ott húzódik a színész és közönség között. Ecsedi Erzsébet több mint tíz éve játssza a Shirley Valentine-t (a pontos dátumra nem emlékszik, nem az a könyvelő, önregisztráló típus), ő az előadás rendezője is. Azt meg főleg nem tudja, hogy hányszor lépett színpadra a Shirley-vel. Eleinte a nyitójelenetben még krumplit is pucolt (amihez, ugye, ezúttal nem fasírozott készül, hanem tükörtojás; micsoda botrány!), ma már elég a jelzés: az asztal, a székek. Egyáltalán: a 70 percesre kalibrált előadás legnagyobb titka talán az, hogy Ecsedi Erzsébet Shirley szerepében nem csinál semmi „különöset”, a közönség pedig egy percig sem unatkozik. Hallgatjuk egyszerre bársonyos és karcos hangját, nézzük az egyik pillanatban mélyen szomorú, a másikban huncutul fölragyogó tekintetét; megyünk Shirley-vel, és nem gondolunk arra (miért is gondolnánk), hogy íme: ez a színészet.

Bár Ecsedi Erzsébet a pontos dátumra nem emlékszik, az biztos, hogy tragikus előzménye van ennek a Shirley-előadásnak. Kasza Éva, a Szabadkai Népszínház színésznője a kétezres évek elején éppen a celli Soltis Lajos Színházba igyekezett, amikor baleset érte: kollégájával együtt azonnal életét vesztette (már Magyarországon történt). Kasza Éva emblematikus előadása volt a Shirley, játszotta Vas megyében is többfelé. Ecsedi Erzsi az ő emlékére bújt bele először Willy Russell hősének bőrébe-életébe. (Kasza Éváról azóta fesztiváldíjat nevezett el a Soltis színhz.)

„Ne hozzanak zavarba!” Így köszön el a szombathelyi közönségtől Ecsedi Erzsi a többszöri visszatapsolás után. A tengerparton üldögélve int búcsút: várja a férjét, aki úgy döntött, eljön hozzá. Érte? Mindenesetre (bár azt nem tudjuk, hogy éppen csütörtök van-e) a tengerzúgás mellé sült krumpli lesz a vacsora: tükörtojással. Meg borral, amely ráadásul olyan országból való, ahol megterem a szőlő.

Előadás után Ecsi összepakol: Shirley ruháit akkurátusan bőröndbe hajtogatja, gyakorlott mozdulatokkal. Most éppen vándorszínész – akár a Liliomfiból is előléphetett volna.

És majdnem: a Soltis színház – és a budapesti k2 Színház – frissen elkészült Liliomfi-átiratban Ecsedi Erzsébet játssza Kamillát, aki hiába epekedik a címszereplő ifjú vándorszínész után, miközben kevés sikerrel próbálja megóvni Mariskát. Na, Kamilla archetipikus vénlány. És miközben a celli koprodukciós előadás a leginkább azt a küzdelmet mutatja be, amit az alkotók – a rendezők – vívnak Szigligeti Ede „eredeti vígjátékával”, az ember egyszer csak gyanút fog.

Shirley Valentine diákkorában egyedüliként tudja a választ arra a kérdésre, hogy „mi az ember legfontosabb találmánya”, más kérdés, hogy az undok tanárnő egyáltalán nem figyel rá. Az ember legfontosabb találmánya ezek szerint a kerék (az Enciklopédia Britannica is ezt írja).

Az ágaskodó gyanú pedig abban áll, hogy talán mégsem a kerék az – hanem a színház. Na jó: a kerék – és a színház. Hiszen a vándorszínésznek autó kell. Vagy legalább szekér. Aztán már tényleg nem kell más, csak közönség – meg egy darabka üres tér (ezt meg Peter Brooktól tudjuk rég). Üres tér, például a szombathelyi

WSSZ-stúdióban, egy olvadó januári estén. Aki ugrik: Shirley Valentine és/vagy Ecsedi Erzsébet.