Fabatkának lenni jó – A Mesebolt és a Kőszegi Várszínház 10. közös bemutatója – fotók

Eredendően a szabadtéri nagyszínpadra tervezték a bemutatót, aztán mégis a lovagterem mellett döntöttek. Mert bár úgy tűnik, hogy itt a nyár – egy váratlan zápor, zivatar tönkretehetné a mesét. Úgyhogy egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a Trifusz Péter tervezte igazi, nagy, színes (titokban kerekeken járó) hajó egyszer megmutatkozik kinn, a várudvaron. Igaz, most már a lovagteremben is komfortos színházi körülmények várják a közönséget: ha kell, lejteni tud a nézőtér, belátható a színpadi táj.

Még mindig nem tudunk betelni az újranyitással: Kőszeg ragyog ezen a keddi júniu­si reggelen, a Jurisics-várban egymást érik a kirándulócsoportok. És közben megtelik az emeleti nézőtér. A hétfői két előadás után kedden is kétszer áll közönség elé a hajó legénysége. De A fabatkák kertje-bemutató nemcsak azért öröm, mert végre ismét igazi színházat láthatunk, hanem azért is, mert sokunk gyerekkorának kedves szerzőjétől, Horgas Bélától választottak mesét.

Illetve meséket: Veres András rendező alkalmazta bábszínházpadra Horgas Ádám fabatkákkal – ezekkel a kedves manószerű lényekkel, akik nem ismerik az önzéshez, a rosszhoz kapcsolódó fogalmakat – benépesített világának egy szeletét. A (jó) bábszínházban a felnőtt nézőnek mindig külön élmény, hogy a gyerekek milyen érzékenyen veszik az adást, milyen pontosan reagálnak az eseményekre. Elvégre minden (jó) színház interakciók sora, az interaktivitáshoz nem kell feltétlenül fölmenni a színpadra. De A fabatkák kertje ebben az utóbbi értelemben is interaktív, sőt: ennyire direkt módon az interakciókra építő előadása még nem is volt a Meseboltnak.

A recept mindent összevetve beválik: a kedd délelőtti közönség nagy lelkesedéssel megy bele a játékba. A gyerekek játszanak hullámot, vijjogó sirályt és néma halat – és minden kérdésre azonnal válaszolnak. Ők persze tudják, hogy mi az a börtön, mi az a lopás (stb.), és akkor is bekia­bálják a választ, ha éppen a mindezekről mit sem tudó fabatkák szerepében kell üldö­gél­niük a színpadon. A narráció szerint a fabatkákat moszatok vagy kagylók szokták játszani, amikor a hajó legénysége – várva a dagályt – történetmeséléssel üti el az időt. Igen ám, de a moszat meg a kagyló nem szól. A gyerekek meg azonnal észreveszik és szóvá teszik a színre settenkedő rablólányokat (de ezzel sem törik meg az előadást). Czifra és Czefre hoppon marad a fabatkák kincstárának láttán: nincs ott semmi elvihető. Ami fontos, az belül van. Meg a páfrányok között, meg a tengeren.

A négy színész – Gyurkovics Zsófia, Kőmíves Csongor, Lukács Gábor, Varga Bori – végig uralja a terepet és játékos partnere a jól működő közönségnek, de a direkt interakcióban mégis Kőmíves Csongor viselkedik a legtermészetesebben, a legmagabiztosabban (a négy kézi bábbal négy karakter megformálását kívánó rablóbandás jelenetről nem beszélve); talán neki van a legnagyobb tapasztalata a közönség közvetlen megszólításával továbbgördített játékban. Az előadáshoz Gyulai Csaba írt derűs, újra meghallgatni vágyott zenét.

A kedd délelőtti gyerekközönség hosszan-hosszan tapsolva búcsúzik a hajóra szálló meseboltos legénységtől. Fabatkának lenni jó. Te is lehetsz fabatka. Minden egyes fabatka aranyat ér.