A mentés művészete - Marosfalvi Antal szombathelyi festő-restaurátornál jártunk, aki fiatalon gépésztechnikusként sokoldalú újító volt

 Marosfalvi Antal a szombathelyi társasházuk tetőterében alakított ki műhelyt magának, az állványon az aktuálisan tisztítás alá vont kép. A festett lovon megmutatja egy kis ecseteléssel, hogy eredetileg milyen fehér volt. A legutóbbi saját festménye az időről szól: a hegytetőn óramutatók nyúlnak az égbe; a reppenő madarat ábrázoló képének címe: „Az idő hal meg utoljára”.

 Visszatérünk a lakásba, még egyszer megszemlélve a padlásfeljáró falaira kitett régi tárgyakat: a falusi gazdálkodás emlékei, családi hagyaték, Tóni bácsi azt mondja, hogy igényt tart rá a Vasi Skanzen. A lakószobában kézbe veszi a róla szóló új könyvet, amely közel háromszáz oldalon tekinti át a művészetét, mégsem fért bele minden; hozzá kell olvasni Gál József 2001-ben és 2006-ban írt köteteit is. A polcon egy Derkovits portré-szobor, ezt Tóth Csaba, a Vasvári Békeház képzőművészeti mentora viszi majd el a gyűjteménybe. Az albumot nézzük, az első belső oldalon a jól ismert kézjegye látható, ahogy a képeit is aláírja, mindig csak így: Marosfalvi. 

Nagyon szereti ezt a nevet, ahogy meséli, ő már így született, az édesapja Marlovicsból magyarosította az első világháború után. – A bucsui Marlovics János fia vagyok, aki hivatásos tűzoltó és mentő volt, valamint bombatűzszerész. Itt a megyében számtalan fel nem robbant bombát és gránátot szelídített meg. A székesegyházon van is egy emléktábla az édesapám nevére, azzal a megjegyzéssel, hogyha Marosfalvi Antal tűzszerész ezeket a „vérbe fulladt” bombákat nem szereli, nem hatástalanítja, akkor a székesegyháznak nemcsak a teteje, hanem az északi fala is bedől – meséli Tóni bácsi. Az egyik ősöm szlovén volt és magyar nőt vett feleségül, így kerültek Felsőcsatárra. A nagyapám Bucsuba nősült, odaköltözött. Az édesapám ott született, és éppen elvégezte az iskoláit, amikor Pető Ernő létrehozta a szombathelyi kórházat, és alkalmazottakat kerestek. Édesapám mentősként hozzá volt szokva, hogy vért lásson, felvették műtős legénynek. 

Műtőssegédként dolgozott mindaddig, amíg Brutscher József parancsnok – aki egyúttal a Szombathelyi Mentő Egyesület alapítója is volt – a tűzoltóságra keresett olyan embereket, akik nem félnek a vértől, így lett édesapám tűzoltó és mentő. Marosfalvi Antal jótékony munkája is mások segítését jelenti, és a régi képek restaurálása is mentés, műtárgymentés. – Ez a szó, hogy „ment”, mindegyik foglalkozásomra igaz vagy jellemző – gondolkodik el az idős művész. 

– A polgári iskolám befejezése a második világháború utolsó évére esett. Édesapám hazajött egy Vasvármegye újsággal, olvasta, és meglátott benne egy apróhirdetést: Ligeti Jenő órás inast keres. Nekem ez kapóra jött, mert nem tudtam, mihez fogjak az iskola befejezésével. A parányi női karóráktól a székesegyház toronyórájának vezérlőinga-szerkezetéig javítottam órákat öt éven át. Aztán jött a Rákosi-éra, és arról szó sem lehetett, hogy én önálló kisiparos vagy órásmester legyek. A segédvizsgát akkor már letettem. A városban volt három vagy négy órás, ők órásszövetkezetet alapítottak, és oda nem kellett segéd. Beiratkoztam gépipari technikumba. A bőrgyárat leszerelték, a cipőgyár viszont akkor volt felfutóban, és műszaki képesítésű alkalmazottakat kerestek, felvettek az üzemfenntartási osztályra. A fiatal Marosfalvi feladata a cipőgyár gépállományának karbantartása volt – lényegében megint mentés –, és közben rengeteg újítást vezetett be, hiszen a legújabb technikák, a hidraulikus, a pneumatikus gépek alkalmazására volt szükség. Karbantartó részleget szervezett, aminek vezetője lett. 

– A bőrgyárat környezetvédelmi okokból szüntették meg, mert a Perint-patak vizébe ömlesztették a csersavas és lúgos vegyszereket. A bőrgyár gépipari leszerelése volt a feladatom. A cipőgyári 33 év alatt 75 újítást vezettem be, ezek közül egy nemzetközi szabadalom lett. A napi nyolc órámon túl el kellett készítenem azokat a műszaki rajzokat, amelyek alapján ezeket az eszközöket, szerszámokat megépítették. A szombathelyi az ország második legnagyobb cipőgyára volt, pontosan a fejlesztések miatt nemzetközi kapcsolatokat építettünk ki. Az üzemfenntartási osztályvezetővel és a beruházásvezetővel együtt jártuk az európai cipőgyárakat. Élvezetes utazásaink voltak Párizsban, Németországban, Svájcban, Szlovákiában a bolsevik rendszer alatt. Mindenki irigyelt, hiszen mások nem tudtak ilyen könnyen külföldre utazni. Marosfalvi Antal olyan gépeket konstruált, amik addig nem voltak a cipőgyártásban. A cipők textil bélésanyagát bizonyos kémiai anyaggal telítették ahhoz, hogy vízálló és ragasztható legyen. Ezt műszakonként két-két nő végezte nyolc órában. Kézzel maszatoltak, a kenés egyenetlen volt.

 – Terveztem olyan gépet, amiben egy henger bevette a textilt, ami átment a telítettséget végző hengerek között, majd egy szárítóburkolaton, végül különleges elszívók szárították, és a gép ismét felhengerelte, így vitték be a szabászatra. Miután a gépet megterveztem, és megépítettük a TMK (Tervszerű Megelőző Karbantartás) műhelyben, a műszakban dolgozó két nő hatkor elkezdett dolgozni, és 10–11 órakor már csípőre tett kézzel sétált. Négy-öt óra alatt elvégezték a műveletet, amit előtte három műszakban hat nő csinált. Ez az egyik legszebb cipőgyári élményem, ez lett a nemzetközi szabadalom. Egy német cég átvette a tervet, és ők is megépítették a gépet. Fizettek az újításaimért, azokból lett a Bolyai utcai lakásom. Előtte az Engels utca végén egy szoba-konyhás kis lakásban éltünk a tűzoltó édesapámmal. Marosfalvi Antal életének egy következő érdekes fordulata, amikor egy huszárvágással a cipőgyárról a képtárra váltott. Értesülve Vasi műhelyes múltjáról és festőképességeiről, Bándi Gábor múzeumigazgató megkereste, hogy restaurálja a Mátyás király utcai Derkovits-emlékházban felhalmozott Derkovits-gyűjtemény képeit – összesen kétszáznyolcat –, amelyekkel megnyithat a képtár. Tizennégy hónapon át a Szűrcsapó utcai kilencemeletes ház tetőterében dolgozott, amit nyugágyraktárnak terveztek, de ő kibérelte. A cipőgyári gépésztechnikus újítónak boldogságot hozó kihívás volt a restaurálás – a mentés –, és ahogy meséli: „rettenetesen élvezte”. 

Olyan elégedettek voltak vele, hogy a művelődési minisztérium műtárgyvédelmi osztálya kikérte őt a könnyűipari minisztériumtól, és a kötelező hat hónapos felmondási időt is mellőzve egyik napról a másikra képtári alkalmazott lett; elsőként, bő egy évvel a nyitás előtt, mert akkor a képtárnak még igazgatója sem volt. Úgy járt be, hogy még senki nem volt bent egy irodai dogozón kívül, és a vakolás, a világítás szerelése még zajlott, de a restaurátorműhely már működött, mert folytatni kellett a képek javítását, keretezését. A Szombathelyi Képtár 1985- ben nyitott meg a nagyközönség előtt a Marosfalvi Antal által helyrehozott képekkel. Ezt követően 27 évig dolgozott restaurátorként, a legemlékezetesebb munka a rábahídvégi Dorffmeister-oltárképek restaurálása volt. Ezeket is kiállították – ahogy meséli: „megláthatta őket egy bitang gazember vagy banda” –, majd a templomba való visszahelyezésük után ellopták őket, és neki kellett újrafesteni fotók alapján. – Ez életem egyik fő műve. A másik a huszonöt pannóniai szentből álló sorozat a szőlősi templomban – összegzi a festőművész a képtári éveket. Azóta sem tétlenkedett, az utóbbi másfél évtizedet főleg azzal töltötte, hogy egyházi megrendeléseket teljesített jótékonyságból, úgy mondja: „szenvedélyből, élvezetből”. Az anyagköltséget mindig a Rumi Rajki Műpártoló Kör biztosítja számára, amelynek harminc éve alapító tagja volt. 

Megmentett számtalan műtárgyat dr. Perger Gyula, a Szily-látogatóközpont igazgatója kérésére (például a Püspöki Palotában a Madonna-képek és a püspökök portrésorozatának helyreállítása is az ő munkája), és Takács László nádasdi plébános, az egyházmegyei műtárgyvédelem elnöke megbízásából (a magyarszecsődi plébániaépületben létrehozott gyűjteményben rengeteg Marosfalvi által restaurált mű található). Mindezt boldogan végezte el, szolgálatnak tekintve a tehetséget, amely – ahogy ő megéli – „nem érdem, hanem kötelesség”. Tevékenységére megkapta a pápa áldását tavaly a 90. születésnapja alkalmából, dr. Székely János megyés püspök és dr. Perger Gyula plébános az otthonában adták át a dokumentációt. Azóta is az egyháznak restaurál, saját képeket már nem fest. 

Azt mondja, így is túl sok van, és nem tudni, mi lesz velük. A család még nem döntött erről. – Legszívesebben a szülővárosomra hagynám. Javasoltam, hogy ajánlják fel a Savaria Múzeumnak, hogy a Schrammel-gyűjtemény mellett, az Éva-malomban kapjanak helyet a képeim. Egyik unokámnak az a gyakorlatias ötlete van, hogy rendezzek eladásra egy tárlatot. De hol? Ki vállalja ezt fel? Tanácstalan vagyok és szomorú. Itt van a fejem fölött egy kép, amiről a fiam azt mondja, ezt nem adja el, mert ez a kedvence. Egy versikét is írtam hozzá: „Virágidőben sziromzáporban állok, terád várok.” A képen egy virágzó fa alatt egy fiatalember csokorral közelít egy leányhoz. A 91 éves művész azt mondja, örül, ha valaki ebben a szerelmet látja.