Megszerveztünk egy találkozót Vasszilvágyban - Az az igazi régi, falusi lámpás tanító

Major Gyula az az igazi falusi néptanító volt, akinek példáját Gárdonyi Géza rajzolta meg 1894-ben megjelent A lámpás című kisregényében: a fényébe vonta a gyerekek százait. 1931-ben született Szombathelyen. Bükön töltötte gyermekkorát, ott járt elemibe, a polgári iskolát Sopronban és Csepregen végezte. A Soproni Állami Tanítóképző Intézetben szerzett képesítést 1952-ben. Gyuszi bácsi a gyakorlóéveit a pornóapáti és a vaskeresztesi iskolába töltötte, 1954-ben Acsádra került. 1956 augusztusában kötött házasságot Magda tanítónővel; Vasszilvágyon kezdtek tanítani, és olyan évek következtek, amelyekből életre szólóan töltekeztek és legendát szőttek a tanítványok. – Nagyon kellene ma is egy ilyen házaspár a falu élére. Szívvel-lélekkel együtt voltak a diákokkal, itt laktak az iskolában lévő szolgálati lakásban, az épületben ma kultúrház és hivatal van – mondta Szabó József, aki 1990 óta polgármester Vasszilvágyon, és szintén Major Gyula bácsiék tanítványa volt, nagy részvéttel idézte fel Magdi néni emlékét, aki tavaly elhunyt. Amint megtudtuk, öt olyan egykori vasszilvágyi diákjuk is van, aki díszpolgár lett a faluban. Megkerestük őket: nem volt nehéz, mert valamennyien Vas megyében élnek, és jó hírnevet, ismertséget szereztek munkásságukkal. Egytől egyig azt mesélték: Gyuszi bácsiéktól kaptak szárnyakat. Arra kértük őket, hogy meséljenek a szülőfalujuk iskolájáról, a tanító házaspárról.

 – Az iskolában két olajpadlós osztályterem volt, egy tanári szoba és a szolgálati lakás. Öszszesen lehettünk vagy negyvenen, az összevont alsó és öszszevont felső tagozatba változó létszámban, de körülbelül húsz gyerek járt, nyolcan voltunk a mi osztályunkban – idézte fel a Vasszécsenyben élő Pődör György mérnök-tanár, az Ásványmúzeum létrehozója és vezetője. – Major Gyula olyan családias hangulatot tudott teremteni, hogy úgy éreztük, mintha a gyerekeik lennénk. Magdi néni kedves és mosolygós volt, Gyuszi bácsi szigorú, megtartotta a méltóságát anélkül, hogy kiabált volna, vagy eljárt volna a keze. Az ikertestvéremmel egy padban ültünk, Gyuszi bácsi mindig játszott, hogy most melyikünk Miki, melyikünk Gyuri, és kit hívjon ki felelni, végül mindkettőnket kihívott. Amikor Gyuszi bácsi tanította a felső tagozatban, még szerettem matekot és a fizikát, hozzá képest nagy csalódás volt a tanár, amikor középiskolába kerültem. Megőriztem, amit Gyuszi bácsitól kaptam, azt a mentalitást, azt a gyerekszeretetet, és a saját életemben is létrehoztam: két kitérővel közel négy évtizedet tanítottam a Savaria-szakközépiskolában, aminek tíz évig az igazgatója is voltam. Gyuszi bácsi szoros kapcsolatot tartott mindig a szülőkkel, bevonta őket a tanulási gondok megoldásába. Sok házi feladatot nem adott, mert tudta, hogy a falusi gyerek úgyis dolgozik.

 Szigorral figyelte, miként változik az évek során a diákjai tanulmányi eredménye. Büszke volt, hogy sokan bejutottak Vasszilvágyról a gépipari szakközépiskolába, az ikertestvéremmel együtt mi is könnyen bekerültünk, pedig nem volt külön felkészítés, de Gyuszi bácsi jó tudásbázist adott. Már elmúlt nyolcvanéves, de még mindig számon tartotta az ünnepeinket, például az elsők között hívott fel és gratulált, amikor Prima Díjat kaptam. – Gyuszi bácsi és Magdi néni voltak a faluban a szó legnemesebb értelmében használt közművelődés szervezői – fogalmazott Devecsery László író, költő, tanár, színházi rendező, aki Szombathelyen lakik. 

– Rengeteg ünnepséget szerveztek, minden lehetséges alkalomra. Rendszeresen volt diavetítés és színjátszás a Bezerédj-kastélyban. A szintén vasszilvágyi díszpolgár Vincze László festőművész felesége, Németh Klára az osztálytársam volt, sok darabban szerepeltünk együtt. Máig emlékszem A vár kulcsa című mesejátékra, amiben szegénylegény voltam, aki huszár lett. Az első rendezésem is Vasszilvágyon történt: 4-5. osztályos koromban rendeztem egy félórás darabot, aminek a szövegkönyvét a tanító néni adta a kezembe. Nem lennék az, aki vagyok, ha nem Gyuszi bácsiék indítottak volna útnak.

 Az iskolánkban tanított Launer Tibor is – ő pedig az első ásványt adta Pődör Gyuri kezébe, akinek ma ásványmúzeuma van –, aki kiválóan zongorázott, énekelt, ő kísért mindenkit a mesejátékokban. Komoly jelmezeink voltak, a díszletelemeket Vincze Laci bátyja készítette, felépített például egy gombát, amiben közlekedni tudtam… Az iskolában olyan sok gyerek volt, hogy délelőttre és délutánra osztottak be minket. A hatvanas évek elején felkínálták a falunak, hogy az udvaron húznak fel még egy épületet, de nem kellett. Így nyolcadik osztályba már át kellett járnunk Vátra, Gyuszi bátyánk járt velünk. Emlékszem, volt olyan nagy hó, hogy a busz nem tudott átmenni, akkor Gyuszi bácsi itt megtartotta nekünk az órát… Már az ötvenöt éves osztálytalálkozónk is megvolt, 2019-ben, azon még Magdi néni is részt vett. – Felajánlotta nekünk, hogy tegezzük, de csak nagy tisztelettel tudom megtenni, így szoktam köszönni neki a mai napig: „Szervusz Igazgató úr!”, merthogy az iskolánk igazgatója is volt – mesélte a Szombathelyen élő Vincze László festőművész. – Amikor 1956-ban Gyuszi bácsiék a mi kis falunk szolgálati lakásába költöztek, megváltozott a falu élete. Nagy lelkesedéssel és végtelen szorgalommal, szeretettel szervezték a közösségi programokat: a színjátszást, a sportot, a bálokat…

 Kézilabdáról szinte addig nem is tudtunk. Példamutató volt a családi életük, nemcsak tanítottak, neveltek is, sokan köszönhetjük nekik az „alapokat”, amivel az életben elindultunk és sikereket érhettünk el. – Engem doppingolt Gyuszi bácsi, aki hamar meglátta, hogy jól rajzolok, mindig mondta, hogy fejleszd. Én nem fociztam, az atlétikát szerettem, a százméteres síkfutás volt a mindenem, spartakiádokra jártunk. Mellette már 1963-tól az Ady-kultúrotthon képzőművészkörében tanultam, Burány Nándor volt az első mesterem. Aztán kisebb-nagyobb kihagyásokkal 2010-ig jártam a szombathelyi képzőművészkörbe – elevenítette fel Horváth István amatőr festőművész, aki Salköveskúton lakik, és számos helyen volt kiállítása Vas megyében és azon kívül. 

– Nem lehet eléggé megköszönni, amit Gyuszi bácsiéktól kaptunk. Kiváló sportolókat is nevelt, köztük osztályos futballistákat – idézte fel a Szombathelyen élő Sulyok János neves népi fafaragó, aki országosan ismert lett a kiállításai révén. – Nem voltunk jó tanulók, de mindent elért nálunk. Rászoktatott, hogy elvárás van velem szemben, a tehetséggel szemben, hogy ezen nekem dolgoznom kell. Rávett minket, hogy az alapokat jól megtanuljuk. Hálával gondolok rá, amiért ilyen ember lettem. Gyuszi bácsi 1974-ben Bükre kérte áthelyezését, ott kémiát és testnevelést tanított. 1977-ben végezte el a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán a testnevelés szakot. 1981-ben pedagógiai munkájáért miniszteri dicséretben részesült. 1990-ben igazgatóhelyettesként ment nyugdíjba.

 Bükön folytatta közéleti munkáját, és a sport területén, a labdarúgócsapattal, majd a kézilabdacsapattal jelentős eredményeket ért el edzőként, szakosztályvezetőként. A rubindiploma okán meglepetést szereztünk az ünnepeltnek: őt és a vasszilvágyi díszpolgár tanítványokat meghívtuk egy találkozóra a közös fotó kedvéért. A hetven felett járó hajdani diákok boldogan jöttek, ajándékot is hoztak, kiki, amit alkotott. Gyuszi bácsit a lánya, Major Ágota szállította Bükről Vasszilvágyra, nem részletezte számára, hogy miért. A 91 éves pedagógus nagyon örült mindenkinek először az egykori iskola előtt viszontlátva őket, majd a szebb napokat látott Bezerédj-kastélyhoz is elmentünk. Egykori tanítójuk sokat beszélgetett a „gyerekekkel”, egyszer csak megkérdezte, hogy ez kinek az ötlete volt. Akkor csendben elköszöntünk, hadd örüljenek tovább egymásnak, hiszen a lényeg az, hogy a diploma rubinja a diákok szeretetében és nagyrabecsülésében csillog igazán.