Tokba bújt emberek a szombathelyi tavaszi szezonban

Azt gondolnánk, ismerjük Móricz Zsigmondot, azt gondolnánk, van fogalmunk arról a korról – most éppen a múlt századforduló Magyarországáról –, amelyről és amelyben írt; de nem. Horváth Csaba rendező – a Forte Társulat alapítója, vezetője, a WSSZ művészeti tanácsának tagja – úgy mutatja föl a nagyszínpadon ezt a világot, úgy szembesít vele mindannyiunkat, mintha még sose láttuk volna. Letaglózó és fölszabadító élmény. Az a radikális színpadi nyelv, az az „iskola”, amelyet Horváth Csaba az utóbbi években kikísérletezett-megalapított, mondhatni tökélyre fejlesztett a társulatával, és amelynek „fizikai színházként” most már az egyetemi színházi képzésben is helye van, úgy tűnik, Szombathelyen szintén otthonra talál. 

A múlt szezonban a Vízkereszt… volt a bemelegítés, most a Móricz-regény színpadi változatával lép még egy szintet a szombathelyi társulat, amelyben Horváth Csaba-tanítványok is vannak. De a másféle színházi iskolán edződött szombathelyi színészek ugyancsak egy hullámhosszra kerülnek a Forte színészeivel; ami nem kis teljesítmény. A „fortésok” úgy bánnak a testükkel, mint a légtornászok, és az „akcióknak” a „dikció” se látja kárát; sőt. (Ennek a bámulatos „testkultúrának” is szólhat a nézői megjegyzés arról a bizonyos dupla gázsiról.) 

Ezt az előadást látva megérthetjük, hogy a színház nem utánzás, nem másolás, hanem világteremtés. Összművészet, amelyben a szóval egyenértékű a mozgás, a zene – a szó minden értelmében játszik a zenekar! –, a jelrendszerré váló látvány. Pattogatott kukorica a hó, de nem csak hó. Könnyű, fölfújt, megfojt, ha nem vigyázol. „Realista, de a szó magasabb értelmében” – ahogy Dosztojevszkij mondta, más összefüggésben. És menynyi regiszter: humor, groteszk, tragikum. A múlt századfordulón egy alföldi tanyán – vagyis most: a színpadon – játszódó, folyamatosan Móriczcal narrált történet nem is történet, hanem tabló, a kedélyesen adomázó, a világról – benne például a házasságról – határozott véleménnyel bíró, a mélyben kétségbeesett és tanácstalan középosztály István-napra készülődik a tél és a puszta közepén. A szövegkönyv Tóth Réka Ágnes dramaturg munkája, megteremtve a kinn is, benn is élményt. Nézhetjük a „bolhákat” és „hangyákat”: sírunk, nevetünk, eláll a lélegzetünk. A házigazda jószágigazgató férjhez adná a lányát – a kiszemelt dr. Pogány Imrének 600 holdas mintagazdasága van: „Nahát igen, édes, van egy kis szépséghiba. De az én szememben semmit sem jelent, hogy zsidó…” –, más kérdés, hogy Annus a fiatal grófba szerelmes. 

Aztán nemhogy házasság nem köttetik, de még meg se kezdődik az ünnep, amikor érkezik a hír: a jószágigazgatót elcsapták, mehet, amerre lát. Mondjuk Szegedre hivatalnoknak. De hát ez Csehov – és a Meggyeskert! Két világ határán, amikor minden egész eltörött. Valamerre mozdulni kéne. A kérdés, hogy képesek-e rá ezek a „tokba bújt emberek”. A várva várt vendégek mindenesetre a végére kikászálódnak a hóalagútból, ez a frenetikus finálé. Legyen ez a remény. Meg a szereplők névsora: Szerémi Zoltán, Bálint Éva, Mari Dorottya, Nagy-Bakonyi Boglárka, Hajdu Péter István, Sipos László Márk, Fehér László/ Forte/Forte, Gyulai-Zékány István, Csonka Szilvia, Némedi Árpád, Balogh János, Widder Kristóf/Forte, Nagy Cili, Antal D. Csaba, Herman Flóra, Horkay Barnabás/Forte, Keller Dániel, Keller-Dénes Emőke, Szabó Tibor, Németh Judit, Némedi Árpád, Keller-Dénes Emőke. Tokba bújt emberek a Márkus Emília-teremben Rusznyák Gábor rendezésében bemutatott Egy kanál víz (szerző: David Mamet) szereplői is. 

Ahogy az ajánló mondja: „Egy olyan világba láthatunk bele, amelyben csak győztesek és vesztesek vannak. Ha eladsz: sikeres vagy, ha nem: alkalmatlan.” Orosz Róbert (a „nagy öreg”), Horváth Ákos (a „nagymenő”), Kelemen Zoltán (a talányos irodafőnök), Szabó Róbert Endre (a bepalizott szerencsétlen vevőjelölt), Domokos Zsolt (a gyáva nagyratörő), Róbert Gábor (aki átverné a kollégáját is), Móri Csaba Kecsa (a nyomozó) – úgy tűnik, mind örömből játszanak. Menjünk színházba! Tükör és ablak.