Két nővér és a végső ajándék: mozdulatlan tánc - Weöres Sándor 110. születésnapjára

„Ne kívánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak neveznek: mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a piramisban” – írja Weöres Sándor A teljesség felé negyedik részének (A szárny) Hírvágy fejezetében, Csöngén, 1944-45-ben. Bár sem a születése, sem a halála óta nem telt több száz év, alakjától-költészetétől semmi nem áll távolabb, mint hogy összeszáradt múmiához legyen hasonlatos. Ellenáll kultusznak, emlékezésnek. Hogyan emlékezhetnénk valakire, aki van? 

Tutanhamon maszkja

Bár, ha magunk elé képzeljük Tutanhamon aranyban ragyogó híres halotti maszkját, motoszkálni kezd bennünk valami sejtés: hogy ezen a tökéletes fáraóarcon-maszkon ugyanaz az időtlenség dereng át, mint Weöres Sándor versein – vagy  fönnmaradt (sokszor koboldosan huncut, máskor magába süppedt, tényleg maszkszerű) arcképein, legyen szó fotóról, rajzról, festményről, szoborról. És nem is a képek-szobrok „minőségéről”, hanem valami másról van itt szó. A Weöres-portré mintha valahogy mindig magán viselné azt az elfeledett, régi tényt, hogy a portré közvetlen elődje az ikon: a transzcendens, az isteni. „Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol!”

A holdbeli rigó lenne

Weöres-portrékkal is találkozhatunk azon a születésnapi kiállításon, amely a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban látható: kilenc meghívott képzőművész Weöres-inspirációival.  Ferkovics József feliratozott Kettős portréján például  keresztrejtvényszerűen helyezkednek el a Weöres-címek.  A holdbeli csónakos. Ha a világ rigó lenne. A kompozíción így is összeolvasható: „A holdbeli rigó lenne” – de hát lehet, hogy az: rigó! Fütyül, énekel és elröppen, hiába kapkodunk utána. És lám: a Holdbeli csónakos című képen rigó ül a messzi fán, Pávaszem és a csónakos között.

Cina vitathatatlan

Veres Gábor bronzba öntött, Perint-parti Weöres-szobra részletekben van jelen: a pad sehol, van helyette posztamens – a tövében ott a macska. Tudnivaló: legalább kilenc élete van. Lehet itt is, ott is; most is – ezer éve is, fáraók korában is és 110 éve is. Sőt: lehet Kálid Artúr is. Ő – Weöres macskája – idézi Esterházy Pétert a kőszegi Szénakutyákban. Hogy „Cina az egyetlen költő, Weöres Sándor, akivel találkozva megkérdőjelezhetetlenül jó magyarnak lenni. Aki vitathatatlan. Akinek a verseivel először találkozik a gyerek az óvodában, akit először tud fejből – és örökre”. És van költő is, akik örökre tudja, belülről: Szauer Ágoston. Az a rebbenés, az a távlat, az a finom játék. Mintha közben ők ketten összemosolyognának.  Mint amikor a színész egy pillanatra kinéz a szerep, a figura, a maszk mögül.

Bordóban-feketében

Bonyhádi Károly a Weöres Sándor Színház – általa kitalált – bordó-feketéjében gyönyörű „Weöres-plakátot” tervezett a BDK-tárlatra: „Ha nézem a világot / a világ visszanéz / Azt mondom, összevisszaság / ő feleli: teljes egész.” Ki más, mi más kaphatott volna helyet mellette, ha nem  Trifusz Péter életfa-létra-Bóbita-tündér-metaforája, A teljesség felé – a grafit alig-fénylő (de fénylő) ezüstjében, a hajlás-nyújtózás-növekedés képzetében és a mítoszok körjátékában, a világ arcában, tükrében – a mozdulatlan táncban.  Weöres azt írja: „A végső ajándék: mozdulatlan tánc, ízen-túli édesség, mely semmivel sem mérhető.”

És tovább: Tóth Magdolna szoborkompozíciója, a Nővérek egyfelől azt a „Weöres-tételt” bizonyítja, hogy minden csakis kontextusban nyeri el jelentéseit, másfelől (akarva vagy akaratlanul) előhívja a Két nővér című Babits-verset, amely olyan elementáris hatást tett a kiskamasz – és már költő – Weöres Sándorra: „Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad / az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.” (És már megint: vérszín és fekete. Weöres és fekete.)

„A tér és idő világa tisztítótűz; Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.” De nem macska. Vagy mégis? Éles körmű és doromboló, öntörvényű és idegen – és valahonnan mélyről ismerős.