Nagyapa kalapja - 80 perc alatt a 20. század körül a Weöres Sándor Színházban

Még egy bemutatót tartogatott ez az igazán elszállós, izgalmas előadásokat, emlékezetes pillanatokat hozó évad a szombathelyi  Weöres Sándor Színházban: szombaton este láthattuk először a Nagyapám, Frank Sinatra című „zenés utazást” a Márkus Emília-teremben. Írta és rendezte Veres András, játssza-énekli: Szabó Tibor. És játszik a zenekar.

Szabó Tibor, a szombathelyi színház igazgatója az elmúlt másfél évtizedben olyan sokszor énekelt Frank Sinatrát (a tavalyi Holdbeli csónakos-gálán például, biztosan nem véletlenül, a híres-nevezetes My way-t), hogy szinte fogadásokat lehetett volna kötni arra: előbb-utóbb előáll egy Sinatra-esttel. Eljött az idő. De hogy a Nagyapám, Frank Sinatra nem egyszerűen csak egy Sinatra-est, önmagában jelzi: a My way el sem hangzik (nyilván nem véletlenül). És a 80 perces utazás végén nincs ráadás sem. Pedig, tegyük a szívünkre a kezünket, titokban biztos vártuk egy kicsit szombaton, hogy még néhány percre visszaüljön a helyére a csodálatos zenekar – Horváth Dániel Dudu (hegedű és ének: ...az a szívettépő népdal...), Nagy Olivér (nagybőgő), Völgyi Attila (pengetős hangszerek) –, Szabó Tibor pedig visszalépjen a mikrofon mögé. Legyen koncert. De nem.

A végén magunkra maradunk a saját emlékeinkkel, az elmesélt vagy el nem mesélt történeteinkkel. Hiszen arra is fogadásokat lehetne kötni, hogy a nézőtéren a premieren (és minden további előadáson) többen vannak azok, akiknek a nagyapja, dédapja, nagybátyja, dédnagybátyja, valaki a családból anno megjárta Amerikát. Vitte a kényszer, vagy ment az álmai után. Sőt: talán a barátja volt Frank Sinatra, talán hazahozta Sinatra kalapját is.

Az alkotói invenció (írta, rendezte: Veres András) éppen ez: a kalandos életű, folyton Sinatrát emlegető, Sinatrát éneklő  nagyapa  alakjának-életének megidézésével végigsétálni-táncolni a kalandos-borzalmas (és néha szép is)  20. századon. Egy röpke félmondatban megjelenik József Attila, a háttérben a kivándorlás hullámai (múlt századforduló, 30-as évek, és így tovább).  Sinatra a vágyakozás metaforája: minden benne van, ami elérhetetlen, sikeres, csillogó, boldog – és szomorú. Nézzük csak azt az a nagy, fekete-fehér fotót. A mozdulatot.

A realitás és a színpadi fikció határai, szerep és személyiség elmosódnak, mintha keresnék is egy kicsit magukat. Szabó Tibor mesél (be is mutatkozik), úgy érkezik a játéktérbe, mint valami űzött, elfoglalt színigazgató (nyilván nem véletlenül, és hát, lássuk be: az).  Egy pillanatra még az is fölmerülhet: „tényleg” a saját nagyapjáról szól a mese? De nem.

Az viszont biztos, hogy Sinatrát ő énekel. És közben játszik, csak játszik a zenekar.