"A harmadik kívánságot megtartom későbbre" - Varga Bori, a szombathelyi bábszínház társulatából

– Emlékszel arra, hogy mi volt az első erős benyomásod Szombathelyről?

– Igen, meséltem is sokáig mindenkinek: hogy sokkal nyugodtabbak az emberek, mint Kecskeméten. Azt vettem észre, hogy más itt a tempó, más a ritmus, és bármerre járok – utcán, üzletekben – mindenki eggyel kedvesebb. Sőt: még most is ezt érzem, pedig hat éve itt élek. Igen, már hat éve – engem is megdöbbent, ha belegondolok.

– A kecskeméti Ciróka fontos hely, a vidéki önálló, profi bábszínházak zászlós hajója, ráadásul a létrejöttében nagy szerepe volt Kovács Gézának. Te milyen emlékeket őrzöl róla?

– Szerettem oda járni. A kecskeméti bábszínház  szép, van egy kicsi udvara, ami maga egy sziget – jó emlékeim vannak róla. De ami nekem extrán érdekes: Angi – Kolozsi Angéla, aki ugye most a kolléganőm – a kedvenc bábszínésznőm volt Kecskeméten.  Csodáltam, felnéztem rá: jaj, de szép az a néni – és jaj, de ügyes... Amikor Angi elkezdett ide járni, akkor eleinte zavarban is voltam, hozzá kellett szoknom, hogy kollégák vagyunk.

– Kaposvári színészhallgatóként, Uray Péter osztályából a gyakorlati évedet töltötted a Meseboltnál, aztán itt maradtál. Nem szeretem a színház-bábszínház szembeállítást – ráadásul a bábszínház ma már ritkán bújik paraván mögé –, mégis kikívánkozik: Nyina, Irina, Julika – Csehov és Molnár Ferenc mintha rád gondolt volna, amikor ezeket híres-neves lányszerepeket megírta.  

– Egy osztálytársam mondta egyszer, hogy reméli, fogok még Nyinát játszani… Ez a mondat évekig aggasztott; nem is aggasztott, foglalkoztatott. Főleg, hogy lépten-nyomon nekem szegezték a kérdést: „mikor fogsz visszatérni, visszamenni”. Sose tudtam ezekkel a megjegyzésekkel igazán mit kezdeni. Vissza kéne térnem? Miért? Szíven ütött. Miért gondolják sokan úgy, hogy a bábszínház   pihenő, parkolóhely az autópálya szélén – ahol megálltam egy kicsit, de majd megyek tovább. És aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért szólítanak meg annyiszor ezzel, mert nem tudhatják – ha nem mondom el nekik –, hogy én itt tényleg megtaláltam a helyemet. Vagyis nem biztos, hogy vissza fogok térni… Persze el sem zárkózom – de egyelőre nem érzem azt, hogy a kőszínház valami olyasmi, amit mindenképpen ki kellene pipálni. Nem érzem a hiányát, van más, ami betöltse az életemet. Van más kihívás. Nem feltétlenül  egy szerep megformálása – hanem mondjuk az, hogy a bábmozgatásban hogyan fejezek ki egy apróságot. Ha csak úgy lennék, mindig éppenhogy megcsinálgatnám az adódó feladatokat, ezek olyan hegyet képeznének, amit meg kell mászni – akkor valószínűleg lenne hiányérzetem.

– Mikor vált egyértelművé, hogy a színház, a színpad a te világod? Csörfös kislánynak képzellek.

– Hisztis kislány voltam – így emlékszik mindenki a Borira. Ezen azóta is sokat gondolkodom – hogy miért voltam az. Aki mostanában ismert meg, rácsodálkozik, amikor elmondom. Bár talán nem is hiszti volt az, hanem stressz. Ha téthelyzet van, ma is nagyon be tudok stresszelni. Ilyen emlékem sok van: menni kell fellépésre, és nekem semmi nem jó. Az általános iskolában versmondó meg mesemondó versenyekre jártam, a gimiben meg végig színjátszókörös voltam – a színjátszókör híre vitt oda.  Gyorsan kiderült, hogy tényleg az az én igazi közegem, ahova péntekenként járok. Az volt a hét legjobb napja. Úgy teltek a gimnáziumi évek, hogy letudtam a heti kötelezőket – és  jött a péntek, a színjátszó, ahonnan nem kellett sietni haza, másnap nem volt suli, nem kellett leckét írni… Mindenki laza volt, szeretett játszani – ott lehetett még egy kicsit gyereknek lenni. Ezt persze csak utólag fogalmazom meg magamnak – de azt hiszem, igazából most is azért szeretem a munkámat, mert olyan emberek vannak körülöttem, akik mindannyian szeretnek játszani. Nekem ez a legjobb ebben az egészben: hogy lehet még gyereknek lenni.

– A bábszínházi közeg különben is kivételesen üde, barátságos szigetnek – és zsinórmértéknek – tűnik manapság.  Kovács Géza gyakran hangsúlyozza: a bábos szakmát a kölcsönös figyelem, egymás segítése jellemzi. Lehet, hogy ez magából a bábelőadások természetéből adódik, nem?

– Amikor idekerültem, az első nagyon pozitív élményem ez volt: a figyelem, az állandó jelenlét. A bábszínházi próbákon szinte mindig ott van mindenki, hiszen – hol ebben, hol abban – segíteni kell a másiknak. Azért vagyunk a munkán kívül is jóbarátok, mert nekünk muszáj együttműködnünk, különben nem jön létre az előadás.

– Most viszont muszáj előhozakodni azzal, hogy a katowicei fesztiválon  sokkarakteres szólójátékkal, a Lenka és a tündérrel nyerted el a legjobb színésznőnek járó díjat.

– Amikor elkezdtem próbálni a Lenkát, hetekig nem találtam a helyem. Meg voltam szeppenve, hogy egyedül vagyok. Nincs, aki – ha az én energiaszintem lejjebb van – felpörget, ahogy dobálgatja nekem a szövegeket; aki kisegít,  ha valamit elrontok; vagy csak adja a vizet, ha köhögnöm kell. Mi lesz  velem, te jó ég…

– Nagy feladat egyedül elvinni egy előadást – de azért hatalom is, nem?  

– Ezt kellett jó irányba fordítani: megtapasztalni, hogy igen, én működtetem az egészet, rajtam múlik, hogy milyen a ritmus, meddig tart és hogyan zajlik a gyerekkel az interakció. Azt hiszem, Katowice jókor jött, akkor, amikor már úgy igazán felszabadultan tudtam élvezni azt, hogy én szabom meg, mi és hogyan történjen, uralom az egész sztorit.

– Nem lehet elégszer elmondani, hogy a báb nem életkor, hanem műfaj. A Meseboltban te is több olyan fontos és különleges, formabontó, formateremtő, tabutörő, szakmai díjakkal is elismert előadásban játszottál – A boldog herceg, Szólít a szörny – amelyek tizenéveseknek, felnőtteknek valók. A gyerekeknek szánt Lili és a bátorság a szexuális abúzusról beszél tisztán és finoman – úgy, ahogyan erről kizárólag a bábszínház képes beszélni.

– Jeles Andrással dolgozni különleges élmény volt: ő nagyon kedves ember – és rendezőként nagyon kemény tud lenni. Kár, hogy kevés alkalommal játszhattuk A boldog herceget, szerintem nem érte el a maximumát, nem futotta ki magát. A Lili és a bátorság próbafolyamata idején Somogyi Tamás rendezővel együtt mélyen beleástuk magunkat a témába, megérintett, fel is zaklatott minket. Aztán a gyerekek mindig jól reagáltak, értették, amit láttak – és beszélni is tudtak róla; ez  megerősített minket, hogy jó úton járunk. Azt viszont elkeserítő volt hallani, hogy ezeknek az ügyeknek, részben a természetükből fakadóan, ritkán van jogi értelemben  megnyugtató megoldásuk. A Szólít a szörny Vidovszky György rendezésében másképp volt megterhelő. Volt olyan néző, aki azt mondta, hogy felzaklatta, sebeket szakított fel benne az előadás. Ez azóta is eszembe jut, és csak remélni tudom, hogy a sebek felszakítása a gyászmunka befejezéséhez, a megnyugváshoz is hozzájárulhat. 

– És muszáj még egy előadást említenem: az egyik kedvencem A hazudós egér – a fergetes, szeretnivaló, bölcs humorával.

– Én is nagyon szeretem. Még az első évadomban készült az az előadás –hálás vagyok érte, hogy benne lehetek.  Elképesztően szerencsés volt az együttállás: jó bábokat tervezett Rumi Zsófi, Veres  Andris jól dramatizálta a Lázár Ervin-mesét, jó játszani Csongival – Kőmíves Csongor –, akinek  szeretem a humorát, lazaságát. Százhúsz előadás felé járunk – ami akkor is sok, ha öt éve van műsoron -, de még mindig tudjuk élvezni.  Az a teóriám alakult ki a bábszínházas évek alatt, hogy a jól megírt-megrendezett előadást nem fárasztó játszani. A hazudós egér is ilyen: annyira gördülékenyen követik egymást az események, hogy soha nem érzem azt, hogy hú, a fele még hátravan… Pont annyit beszélek, amennyit kell – pont akkor jön új figura, amikor kell, jól össze van passzintva. A gyerekeknek is fontos ez. Szeretem a gyerekközönséget: hogy őszinték, hogy azonnal reagálnak – ha túl nem fegyelmezik őket. A felnőtteknél mindig ott van az udvariassági faktor, nehezebb  leszűrni, hogy mikor mi a véleményük.  

– Hát, a matinékon sokszor nem lehet eldönteni, hogy a gyerekek vagy a felnőttek szeme csillog-e jobban.

– Vasárnaponként  cinkostársaink a felnőttek. Ők más poénokon nevetnek – néha be is csempészünk direkt nekik egyet-egyet, olyankor mintha összekacsintanánk.  De minden felnőttnek nagyon ajánlanám, hogy akár  egyedül jöjjön el néha vasárnap a bábszínházba: meglátja,  jót fog tenni. Ha nem itt dolgoznék, én is eljönnék.

–  A Mesebolt Bábszínház elképesztő körülmények között áll helyt, bár ez a barátságos előtérben meg a frissen átadott Lázár Ervin-teremben nem látszik. Teher alatt nő a pálma?

– Kiábrándító és sokszor dühítő, hogy az épületben a nyílászárók rosszak, nem tartják  a meleget – amit télen hősugárzóval próbáltunk befújni -, hogy a falak dohosak, penészesek, hogy zúg be az eső… Apukám szokta megkérdezni, hogy ha megnyernénk a lottó ötöst, az én részemből még mindig bábszínházat vennék-e.  Igen. Semmi luxus, csak legalább a nyílászárók legyenek jók. És ne ázzon be. Amikor az ember jár-kel, lát más helyeket – látja a különbséget. Közben meg arra is gondolok, hogy mennyi mindenre nevelnek a körülmények. A Weöres Sándor Színházban mindig zavarba jövök, amikor le kell dobni a jelmezt a földre, tudom, hogy ez a rend, azzal jelzem, hogy mehet a mosodába, mégis zavarbaejtő. Úgyhogy szeretem, hogy nálunk, a Meseboltban nekem kell levinnem – és hálás vagyok azért, hogy van, aki kimossa.  

- Bár a lottó ötösnek már van helye, ha itt a szökőkútból kidugná a fejét a mesebeli aranyhal a három kívánsággal, mit kérnél?

- Hú, de nehéz.  Egészséget – az egész családnak, az a legfontosabb. Ha magamnak kell - magamnak is azt. Egyébként ahogy most van minden, az nekem jó, ha így marad, azzal én megelégszem. Szeretem a munkámat – van is munkahelyem -, boldog is vagyok… A harmadikat meg megtartom későbbre.