"Abban a pillanatban boldog vagyok" - Orosz Róbert bolhát tett a fülünkbe a Weöres Sándor Színházban

- Most már kézzelfogható, hogy híre ment: a Bolha a fülbe-előadást érdemes megnézni – és ez nagy öröm. Viszont ha tudom, hogy a közönség valami jóra számít, akkor elkezd nyomasztani, hogy nem lehet rosszabb, mint amilyen eddig volt. Ha nagy az elvárás, nehéz bemenni a színpadra, tegnap este ezt már nagyon éreztem. Ilyenkor megpróbálom megtalálni azt a viszonylag laza állapotot, aminek muszáj meglennie ahhoz, hogy bemenjek – és ez a laza állapot nem akar annyira jönni. De amikor lenyomom a kilincset és bemegyek, már ott van – mondja Orosz Róbert, akivel egy májusi délutánon a színház udvarán ülünk le beszélgetni, természetesen Bolha a fülbe-előadás előtt.

A Feydeau-bemutató az évad végén, Béres Attila rendezésében igazi jutalomjáték, bravúrszerep – vagyis két szerep, tűz és víz: ez önmagában nem akármilyen teljesítmény.

– Amikor januárban – Pesten, Jordán Tamás meglepetés születésnapi buliján - találkoztam Béres Attilával, már messziről azzal fogadott, hogy “jó állapotban vagy? nagy szerep, nagy lehetőség”. Milyen állapotban vagyok, mit tudom én… Nem szeretem ezt a kérdést, mert abban a pillanatban rossz állapotban leszek. Utólag már tudom, jó állapoton azt értette, hogy fizikálisan-mentálisan rendben kell lenni: fogjon jól az agyad, jól improvizálj, legyél pontos. Egy bohózatban, ahol minden pillanatban minden a feje tetejére áll, közben pedig mindennek klappolnia kell, ez különösen fontos.

És lám, klappol

 Kiderült, hogy Feydeau-t még néhány jól elhelyezett “külső poénnal” is bátran meg lehet terhelni: a Bolha a fülbe úgy szól hozzánk, rólunk – és a színházról! -, hogy mit sem veszít eredendő bohózati bájából, könnyed kétértelműségéből.

- Jó próbafolyamat volt, jól tudtunk Béres Attilával együtt dolgozni. A közönség pedig veszi és szereti azokat a poénokat, ötleteket is, amelyeket mi tettünk hozzá Feydeau-hoz. Ott van például az a jelenet, amikor – áttörve azt a bizonyos negyedik, láthatatlan falat - kijövünk a nézőtérre, és megcsináljuk a nagy kört, érdekes módon Chandebise szalad körbe, elfárad – aztán Poche jön vissza a színpadra fulladozva, oxigénért küzdve. Erre az összefüggésre csak menet közben jöttem rá.

Vagyis a Feydeau-előadásban duplán is megcsodálhatjuk Orosz Róbert humorát, amely hibátlan ritmusérzékből, mértéktartásból, arányérzékből, esendőségből és ki tudja, még miből van kikeverve: egy kis Csehov, egy kis Feydeau, egy kis szívfacsarás, egy kis nevetés. Mindig “az Orosz Robi”, mégis mindig más. Igaz is: a 2022/23-as évad Csehov-előadásában, a Sirályban, Widder Kristóf rendezésében ő játszotta Samrajev intézőt, a mindig rosszkor – vagyis pont jókor – elhelyezett anekdotáival és fontoskodásaival. Késélen táncolt az Egy kanál víz című Rusznyák Gábor-rendezésben: Shelly Levene, az állásába kapaszkodó, talajtvesztő ingatlanügynök szerepében. Csupa jó szerep, csupa jó előadás.

Ez csak egy évad, de van mit emlegetni az elmúlt tizenöt szombathelyi évből is Az ügynök halálától (Biff) a Top Dogs-on (Peter Crause) vagy a Parasztoperán át (Feri) A mi osztályunkig (Heniek): alapító tagja a Weöres Sándor Színháznak, Jordán Tamással érkezett – aki egyébként is meghatározó szerepet játszik az életében. A Merlin Színház Színészképző Iskolájában, Jordán Tamás és Lázár Kati keze alatt végzett 1995-ben. Tudatosan őket, az általuk életre hívott iskolát választotta: oda jelentkezett, nem máshova. Illetve a barátja, Somos Ákos jelentkezett kettejük nevében, mert ő – bár a választásában biztos volt -, a felvételivel még várt volna. Talán még erősen élt benne az a nehezen megnyíló, társaságkerülő enyingi kamasz és székesfehérvári szakközépiskolás diák, aki hajnalokig József Attilát olvasott, mint valami bibliát: mentsvárat jelentettek a versek, rokonnak érezte, mintha ő mondaná, ha tudná ilyen szépen mondani - és egyszer csak azon vette észre magát, hogy körülbelül kétszáz verset tud betéve. Főleg József Attilát, de mást is. Mindenesetre mindkettejüket fölvették. Orosz Róbert azt mondja, azóta se kérdezte meg, melyikük – Lázár Kati vagy Jordán Tamás – választotta ki őt a sok jelentkező közül, melyikük látott benne inkább fantáziát. Nem merte megkérdezni, nem akarta tudni. De az biztos, hogy ma is az a zsinórmérték, a legmagasabb szakmai mérce, amit a Merlin iskolája, Jordán Tamás – a ráció – és Lázár Kati – az érzelem – kijelölt. Azok voltak a kinyílás, az önmagára találás évei. 

Folyton küzd az ember

- Hogy miért akartam színész lenni? Fogas kérdés. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni. És nagyon szeretem csinálni – nem tudom, miért, nem tudom, milyen indíttatásból. Lehet, hogy exhibicionista vagyok? Úgy érzem, nem, de lehet, hogy mégis? Furcsa kettősség ez. De színpadon lenni jó – ezt biztosan tudom. Ami nem jelenti azt, hogy az ember nem küzd, sőt! Folyton küzd: saját magával, a saját tehetségével - vagy éppen, mert úgy érzi, hogy nincs tehetsége, a tehetségtelenségével. Azon dolgozni kell, hogy ez a küzdelem ne látszódjon.

Most már van olyan előadás is, amelyben nagyobbik fiával lép színpadra. A gyerekek – a Bolyaiban most érettségizett Marci és a Kanizsai Dorottya Gimnázium angol tagozatát a nulladik évfolyam után ősszel megkezdő Miksa - itt nőttek föl, igazi szombathelyiek. Marci színésznek készül, az édesapja persze támogatja – de azért jobban szeretné (szerette volna), ha másik pályát választana; meg is volna erre minden esélye. Ahogy az lenni szokott, óvja-félti: látja a pálya buktatóit. Hogy a színész kiszolgáltatott, hogy a tehetség mellé mennyi szerencse kell; hogy nem mindig kényezteti el az embert kedvére való szerepekkel a sors. De azt is fontosnak tartja és komolyan gondolja, hogy a gyerekek a saját útjukat járják. Lépten-nyomon tapasztalja, hogy a felnövekvő generáció már másképp látja a világot, másképp old meg helyzeteket – ezt el kell fogadni, ez így természetes.

Hogy Marcinak van keresnivalója a színpadon, az biztos – már a nézők is tudják. Nemcsak a diákstúdióba jár, nemcsak a celli Soltis-színházban játszik: A Pál utcai fiúkban a Pál utcaiak csapatát erősíti a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán. Orosz Róbert pedig Rácz tanár urat játssza: a Bunsen-égő fellobbanó lángjával útnak indítja a történetet. Réthly Attila rendezését 2020 őszén, a járvány közben adódó pici “résben” mutatta be a színház. Mégis kegyelmi pillanat volt az: A Pál utcai fiúk azóta a száz előadáshoz közelít, levehetetlen, imádja a közönség. 

Elmondhatatlan érzés

-Nemecsek halála hátul, a takarásban is sokáig mélyen megérintett. Most már, el kell ismernem, nincs olyan hatása, mint kezdetben – ezt meg lehet szokni. De muszáj, hogy mindig jólessen a siker. És A Pál utcai fiúk egyértelműen, mindig az: nagy siker. Érdekes megtapasztalni, hogy az előadás valahogy hullámszerűen működik: négy-öt alkalom álló tapsot hoz, aztán egy ideig az álló taps elmarad – majd megint napokig állva tapsol a közönség. És ez elmondhatatlan érzés, még akkor is, ha tudom, hogy a fiúk műve, nekik szól az ünneplés.

Tegyük hozzá: Rácz tanár úr – vagyis Orosz Róbert – rezignált szigorúsága, a kamaszokat titokban nagyon is megértő bölcsessége is kell a sikerhez. És bár most már kevesebb verset tud, mint kamaszkorában – kevesebbet is olvas, az évek múlásával távolabb került a költészet birodalmától -, amikor nemrég felkérést kapott versmondásra egy vasi közéleti eseményen, nem kellett sokat forgatnia A Dunánált: gyorsan visszajöttek a verssorok.

József Attila mellett a később felfedezett Petri György volt a nagy kedvenc. Csak azt sajnálja – ma is fájdalmas mulasztásnak érzi -, hogy a nagy költő halála után tudta meg: anno Petri György volt az a különös figura, aki az Merlin színházi RS9 Színház büféjében rendszeresen elüldögélt, eliszogatott, néha szóba is elegyedtek teljesen hétköznapi, nem fontos dolgokról. Ha tudta volna, ha már akkor ismerte volna… A Merlin és a Nemzeti Színház mellett az RS9 akkoriban egy szintén nagyon fontos színházi műhely volt az életében, Dobai Dezső vezetésével.

Különben nem szeret visszanézni – legfőképpen azért, mert valahogy elszomorítja az idő múlása -, nem gyűjti a példányokat, mindig az aktuális feladatra koncentrál. Sokszor meg játszik velünk az idő. Amikor Béres Attila megkezdte a Bolha a fülbe próbáit, azt mondta: olyan, mintha el se ment volna Szombathelyről. Mintha 2012 – csak tegnap lett volna: mert most, hogy megint Orosz Robival dolgozik, közben tisztán hallja azt az emblematikus – és ma is érvényes - monológot abból a régi Top Dogs-előadásból.

Drágám, ma színházba megyünk!

-Az a monológom általában tapsos szokott lenni. Ha nem elég, hogy jól dolgoztunk, hanem még a közönségnek is tetszik – azt nagyon szeretem. Mondják, hogy a taps a színész kenyere – persze nem…, és mégis valami ilyesmiről van szó. Látom magam előtt, hogy az emberek elhatározzák, színházba jönnek, kiválasztják a napot, készülnek - aztán már reggel azzal ébrednek, hogy drágám, ma este színházba megyünk. Megveszik a jegyet - nem mást, színházjegyet! -, ünneplőbe öltöznek. És ha már megtisztelnek minket, akkor mi is igyekezzünk olyat adni, ami emlékezetes – aminek nyomán a közönség azt érezheti, érdemes volt minket választani. Bennem erős a kényszer – dolgoznom kell ellene sokat -, hogy a megfelelési vágy ne legyen benne a szerep megformálásában. Ne az járjon a fejemben, hogy ez vagy az nekik vajon tetszik-e, hanem hogy én – a figura – mit akarok éppen. Szeretném kizárni, de a “másik agyam” közben folyton a közönségre gondol. A tetszésért élek-halok, és ha úgy érzem, megvan – ha fölcsattan a taps -, abban a pillanatban boldog vagyok. Aztán másnap minden kezdődik minden elölről.