Emlékező séta Martonfán

A martonfai kastély ékei valaha az alul kiöblösödő barokk ablakrácsok voltak. Az 1983-ban kiadott Vasi műemlékek című kötet fotói is erre hívják fel a figyelmet. Ezek a rácsok valamikor 1990 körül eltűntek. Egy ideig az udvaron voltak „összedepózva”, majd elvitték onnan – úgy hírlett – néhány faluval arrébb. Próbáltam érdeklődni, hogy mi lesz a sorsuk, de csak annyi választ kaptam, hogy „odaadták őket valakinek”. 

Ennek ma már több mint harminc éve. Martonfa nevét nem találjuk a mostani közigazgatási térképeken. Korábban önálló volt, de az 1800-as évek végén Pálfával vonták össze. Kezdetben Pálfa – Martonfa volt az egyesített település hivatalos neve, de ezt az 1907-es revízió Kemenespálfára módosította. Martonfa falu a török idők végén elpusztult, a területén uradalmi major jött létre. Ennek központja az az épületegyüttes, amelyet ma „kastélynak” neveznek. Ne sokablakos, fényes palotára gondoljunk, hanem két egymás mellé épített nagyobb házra, és a hozzájuk ragasztott vagy a közelükben felhúzott gazdasági épületekre. 

A szokatlanul magas fedélszékű északi épület látszik a legrégibbnek, ez már az 1700- as években állt. A többi sem a legutóbbi időkben készült, a többségük megvolt akkor is, amikor az 1857-es kataszteri térkép készült. Időközben persze átalakításokat végeztek, bár a mai látvány talán nem túl szívderítő, két évszázaddal ezelőtt kialakított majorsági központban járunk. Martonfa régebbi múltjában nagyon sok a bizonytalanság. Ennek egyik oka, hogy az országban több Martonfa / Martonfalva / Mártonfalva nevű település is létezett. Ha felbukkan egy-egy adat, akkor nem mindig lehet megállapítani, hogy az melyikre vonatkozik. Martonfa volt például Baltavár (ma: Bérbaltavár) régi neve is. Az itt tárgyalt Martonfa esetében a régi birtokos a Martonfalvay család volt. Martonfalvay Krisztina felsőbüki Nagy István felesége lett, Martonfa az 1700-as évek elején az ő örökségeként került a felsőbüki Nagy család tulajdonába. A Nagy István által épített kúriát Bél Mátyás említi az 1733-ban kelt leírásában. Ez valószínűleg azonos a ma is meglévő régebbi épülettel. A falu a XVIII. század végén Révay Miklós tulajdona lett, feltehetőleg az ő idejében készült a régi kúria melletti emeletes ház. A falu valamikor az 1800-as évek közepén visszakerült a felsőbüki Nagy családhoz, s az övék maradt egészen az államosításig. Az egyik első magyar emlékirat szerzője Martonfalvay Imre deák is innen származott. 

Bár magát betegesnek mondja, mégis magas kort ért meg. Azt, hogy valóban erről a Martonfáról / Martonfalváról van szó, a kézirat fellelésének körülményei is alátámasztják. A falut is birtokló felsőbüki Nagy Sándor levéltárában bukkantak rá, s onnan került 1895-ben a Nemzeti Múzeumba. Az emlékirat az 1520 és 1583 közötti időszakot foglalja össze. Imre deák alakja – mellékszereplőként – az Egri csillagokban is felbukkan. Martonfa egy másik szálon is kötődik a magyar irodalomtörténethez, igaz, ez a szál gyenge, alig-alig látszik. Dukai Takách Judit is megfordult a településen. Ismerte Révay Miklós alezredest, a kúria gazdáját, 1813- ban a névnapra írt dicsverset: „…Ha keresel vitézséget / Itt azt feltalálhatod / Ha virtust és elmésséget / Azt is itt számlálhatod / Egyenes és jó szívében / A szeretet tündöklik…” A kéziratban maradt költeményt Papp János 1987-ben a Vasi Szemlében tette közzé. Révaytól eltérően a felsőbüki Nagy család nem lakott Martonfán, a birtokot bérbe adták vagy intézőre bízták. 1864-ben például Kiss Károly vállalta el az itteni gazdaság „kezelését”.

 A Békés vármegyei Bánhegyesről jött ide. Nem sokáig maradt, de neki köszönhető, hogy a település neve az egyik gazdasági szaklapba, a Falusi Gazdába is bekerült. Levelei, tudósításai értékes információkkal szolgálnak a martonfai gazdaság állapotáról, viszonyairól.