Jordán Tamás az oka - Találkozás egy (két) fiatalemberrel a Szombathelyi Képtárban

Milyen volt a színházi élet Magyarországon a múlt század 60-70-es éveiben – a tűrés, tiltás, támogatás koordináta-rendszerében? Hogyan működött a hivatalos kőszínházi struktúra – és miféle kezdeményezések születtek a struktúrán kívül? Ez a színházi nagyvadak – és a különleges „alternatívok” (akkor: besorolhatatlan amatőrök) kora. 

"Nem tudtuk, mit művelünk"
De hát a szombathelyiek jól tudják – megtanulták Jordán Tamástól a Weöres Sándor Színház megalapítása óta –, hogy „mindennek az Egyetemi Színpad – benne az Universitas – az oka”. Onnan van a nyitottság, a sokszínűség, az agóra, fórum, találkozóhely – onnan van minden. „Nem tudtuk, mit művelünk” – válaszolja a kérdésre, hogy a kamaszkorból alig kinőve tudta-e, hogy a tűrés-tiltás keskeny mezsgyéjén jár, amikor az Universitasban játszik (ahova Bálint András vitte el). Készült: olvassa a valószínűtlenül fantasztikus és hosszú  névsort Mensáros Lászlótól Halász Péteren át („ ő nekem maga a szabadság”) Ruszt Józsefig – mindazokat, akikkel az Egyetemi Színpadon kapcsolatba került. Szombathelyi igazgatói irodájában két lovacskát őrzött, az egyik a Prima Primissima díjjal járó Kincsem-szobor, a másik a fából készült marionett Rosinante a 25. Színházban direkt a pályakezdő (a pályát épp elhagyni készülő) Jordán Tamásnak készült Don Quijote-előadásból. „Az előbbi értékesebb, az utóbbi a kedvesebb” – szól a személyes kommentár. Közben valóságos Aczél György-önálló esttel áll elő: azt mondja, most kezdi megérteni annak a kultúrpolitikusnak a személyiségét, akiről a „három T” korszaka kapta a nevét.  

Mint a Találkozás Bonapartéval című Okudzsava-regényben: a címszereplő nem tűnik föl, mégis mindenkinek az életében jelen van. Jordán Tamás személyesen nem találkozott Aczél Györggyel, amikor meg 1991-ben a család fölkérte, hogy mondjon verset a temetésén, nem vállalta el. Most már másképpen döntene.  

Profán szentély
Szabó István színháztörténész, színházszociológus, az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) egykori igazgatóhelyettese igennel válaszol a kérdésre, hogy találkozott-e személyesen Aczél Györggyel. De nem a személyes találkozásnak van jelentősége. Ő maga a hatvanas évek végén gimnazistaként, aztán egyetemistaként tapasztalta meg az Egyetemi Színpad semmi mással össze nem hasonlítható légkörét, később kutatóként vizsgálta – például az Aczél-korszakban zajló folyamatokat, a tűrés-tiltás-támogatás működtetését. Az Egyetemi Színpad történetét Nánay István írta meg 2007-ben, az alapítás 50. évfordulóján (Profán szentély - Színpad a kápolnában); egyre több kötet jelenik meg mostanában, amely a korszakot kutatja, emlékezetes színházcsinálók életművét tárja föl. 

Marat/Sade, Kaposvár

Nem lehet kihagyni a beszélgetésből legalább érintőlegesen Kaposvárt – a vidéki színházat, ahol (és ez már a 80-as évek küszöbe) a híres kaposvári éthosz és sok más mellett a színháztörténetet író, korszakváltó Marat/Sade megszületett; persze nem előzmények nélkül, a semmiből. Amikor a hatalom észbe kapott, és megakadályozta volna a belgrádi fesztiválszereplést, már késő volt.  Marquis Alphonse de Sade szerepében Jordán Tamást, Jean Paul Marat szerepében Lukács Andort láthatta a közönség.

A szabadság maga
A képtári kiállításon Jordán Tamás két, egymás felé fordított fotón látható: az egyik „kölyökkorában”, a másik érett színészként mutatja; mint a kollégáit (köztük Fodor Tamást, Gálffi Lászlót). Találkozás ez a délután is: egy (két) fiatalemberrel. Ha Jordán Tamás azt állítja, hogy számára Halász Péter lénye jelenti a szabadságot, mi Jordán Tamásról mondhatjuk el ugyanezt. És ha a pályáján mindennek az Egyetemi Színpad az oka, akkor a Weöres Sándor Színház megalapítása volt a célja – ezt is ő mondja. Úgyhogy ennek a be nem fejezhető, csak abbahagyható képtári  délutánnak a története  is valahol  ott, abban a profán szentélyben kezdődött.