Szél fúj, fény jár át, esik az eső: Dráma a kertben - Geszler Mária Garzuly Kossuth és Munkácsy-díjas keramikusművész kiállítása Szombathelyen

Geszler Mária Garzuly 1966 óta él és dolgozik Szombathelyen, ötödször állít ki itt (1989, 1998, 2011, 2017, 2023) a képtár fennállásának 38 éve alatt. Egyedi porcelánszobrok, sajátos formavilágú, különböző technológiákat vegyítő műveket látunk, melyeket a víz, a zene világa, az emberi kapcsolatok, a létünk törékeny titkai ihlettek; hullámok, hangok, érzések, emlékek, gondolatok találtak harmonikus formákat a művész keze alatt. „Az életemet írom az agyagba” – vallja Geszler Mária Garzuly, akivel a kiállítótérben beszélgettünk. 

Dráma a kertben. A cím a lényeget sűríti: minden, ami a természet, fák, füvek, erdők, dombok és kertek, az évszakok váltakozása, maga a születés, az élet és halál. Ha a keresztény mitológia felől nézzük: a dráma egy kertben, a paradicsomban kezdődött Ádámmal és Évával. Dráma nélkül nincs művészet. Egy Shakespeare-i vígjátékon is sírunk és nevetünk. Radnóti Miklós törékeny verssoraiban is dráma van. 

A katarzis minden igazi műalkotás jellemzője, meghat minket érzelmi, és gondolati hullámokat indít el bennünk – fogalmaz az alkotó. Jellegzetes motívum Geszler Mária Garzuly szobrai között az emberi testet öltő hangszer, vagy másfelől a hangszerként megjelenő emberi test. – Csellista voltam, nagyon szeretem a hangját, mert ez van legközelebb az emberi hanghoz. Egy Bach-szólószonáta úgy hangzik a csellón, mint ahogy beszélgetünk vagy énekelünk. Ezt a hangszert magunkhoz szorítjuk, megöleljük, együtt rezeg, lélegezik velünk. Ebben én titkos egységet éreztem. Egy képet nézünk a falon: a Tegnapi park − története az 1970- es évekbe nyúlik vissza. − Abban az időben, mikor fiatal anya voltam, és délutánonként elhoztam gyerekeimet az Aréna utcai óvodából, még fárasztani kellett őket, a Gayer parkba mentünk játszani. A gyerekek mindig azt kérdezték: hová megyünk? – A „tegnapi parkba” – válaszoltam. Ez az emlékem jelenik meg ezen a porcelán faliképen. – Néztem a fák koronáját, az eget, ősz volt, aztán tél, itt sétáltunk, vigyáztam rájuk. Egy fehér kempingbiciklivel jártam, elöl is ült egy gyerek, hátul is, én meg közben kiabáltam, hogy tartsd szét a lábaidat, nehogy a küllő bekapja – meséli. 

A „Magányos pad” című mű is szimbólum. – Ingázom a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió és Szombathely között. Nem járok autópályán, mert valahogy érdektelen, nincs sok érdekes látnivaló, Balaton felé hajtok, majd át a dunaföldvári hídon a Kiskunsági Nemzeti Parkon keresztül Kecskemétig. Útközben sokszor megállok a Balatonnál, kimegyek a partra. Egyszer be volt fagyva, opálosan fehér volt minden, és a jégre csúsztattak egy padot – gyönyörűen, grafikusan nézett ki. Úgy éreztem, hogy én egy magányos pad vagyok, aki örökké várakozik. Ezt a témát többször is megformáltam. A várakozás nem hiábavaló, a Dráma a kertben kiállítás megnyitójára sokan eljöttek. – Majdnem hatvan éve élek itt Szombathelyen, sok a barátom, ismerősöm, ők ülnek most ezen a padon. 

De az emberekkel nem a kiállítások kapcsolnak össze, mert egy tárlaton már nem kell személyesen jelen lennem, hanem a tanítás. Szeretek oktatni, ez közvetlen kapcsolat, kicsit olyan, mint a színésznek a színpad. Érzem, mikor elkaptam a növendék vagy a kollégám érdeklődését, felvillant benne valami, amit megpróbáltam átadni. Tanítok a Kerámia Stúdióban, és világszerte, ahova hívnak. Geszler Mária Garzuly sok tanítványára nagy hatást tett, volt, aki megírta neki, hogy megváltoztatta az életét. A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban nemcsak hazai, de európai viszonylatban is egyedülálló technikai feltételek vannak; az elmúlt évtizedig nemhiába az egész világból jöttek oda művészek és tanulni vágyók. Most nehéz helyzetben van az energiaválság miatt. Az alkotó, 82 éves, közelmúltban közel 50 művet ajándékozott a Képtárnak, ahol volt már néhány mű Geszler Máriától. 

– Nagyon sok munkám magán- és közgyűjteményben volt és van. Minden évben több hazai és nemzetközi rendezvényen, kiállításon vettem részt, és ha lezárult egy esemény, nem kértem vissza a műveimet, se a pécsi Janus Pannonius Múzeumtól vagy a japán Minotól, a Berlini galériától vagy a francia intézménytől, de kecskeméti stúdiótól sem, hanem nekik ajándékoztam. Egy múzeumban időről időre előveszik a műtárgyakat koncepció szerint, abban reménykedem, hogy ezáltal állandó kapcsolatot tudok tartani az emberekkel, és mindig közlök valamit. De az idő múlik, és el kellett gondolkodnom, mi történjen azokkal műtárgyakkal, emlékekkel, melyekkel együtt éltünk férjemmel… Barátaim tanácsát és segítségét elfogadva tervezek jövőre még egy kiállítást. Sok szép és fontos feladat vár rám: szeretném bemutatni Garzuly Ferenc életművét, nagy tudós volt, humanista, fiam, Garzuly Gábor grafikai munkáit, és ezenkívül van egy értékes családtörténeti gyűjtemény is, melyet féltve őrzök. Zeneművész családban születtem, és én mint jelenleg a legidősebb, a családfő vagyok, én vigyázok dokumentumainkra, érdekes levelekre, fotókra a 17. századtól kezdve. Ez kultúrtörténeti anyag – Szombathely vonatkozásában is. Nagymamám, Tessenyi Margit csodagyerek volt, 3–4 éves korában már zongorázott, 16 évesen felvették a Nemzeti Zenedébe zeneszerzés és zongoraművész szakra, több nyelven beszélt, festett, írt. 1879-ben született. 1902–1903-ban mint fiatal lány Szombathelyen is koncertezett a Nagyszálló üveges télikertjében, ahol rendszeres zenés esteket tartottak, Balassa Kálmán zenekara kísérte fellépéseit. Volt itt egy műpártoló kör, amely a hangversenyeket szervezte, a szép régi nyomtatványok, plakátok is megvannak. 

Geszler Mária az Iparművészeti Főiskolán diplomázott 1965- ben, 1966-ban jött Budapestről Szombathelyre, mert ott nem volt lehetősége keramikus tervezőként dolgozni. A magyarszombatfai kerámiagyárnak Szombathelyen volt irodája, és Mária nagy örömére egy kis műhelye az Alkotmány utcában, abban egy kis kerámiaégető kemence, ott dolgozott reggeltől estig, vasárnapi szabadidejében is, közben le kellett járnia Magyarszombatfára. – Légüres tér volt körülöttem, mikor idejöttem, 24 éves voltam.

 Örültem, hogy itt lehetek; a kerámiaműhelytől nem messze a Fő téren volt a városi könyvtár, kis olvasóval, besütött a nap, volt mindenféle folyóirat, olvastam, ez volt a társaságom. Albérletben laktam, de kezdő kis fizetésemnek ez drága volt. Gonda György megyei tanácselnöknek az a gondolata támadt, hogy a Hunyadi út végén orvos-mérnök-pedagógus házat hoz létre, hogy a Szombathelyre kerülő értelmiségi fiatalokat valahogy idekösse, hogy itt maradjanak, mert különben fél év vagy év után elmentek Győrbe, Pécsre. Ebben a MOP-házban találkoztam a férjemmel, dr. Garzuly Ferenccel. A képtári kiállításon látható egy kép a paddal a Szent István parkból, ahol a mindig kézen fogva sétáltak. A hangszerkerámiák közt van egy szép pár: egy hegedű és egy cselló.

 Egy másik páros mű az Esős éjszaka: egy férfi- és egy női torzó; rajtuk van a látkép, amely a függöny nélküli ablakon át látszik az oladi dombok felé; bevilágít a hold, az eső kopogása zene. Egy különálló mű a Kék ház. − Mikor hetvenéves lettem, azt gondoltam, hogy itt a világ vége, elmúlt az élet, elkezdtem konstrukciókat készíteni porcelánból, mely nem oltár, nem templom, nem emlékmű, de mégis valamilyen jel, ahol csak a fény jár át, a szél fúj, és gondolatok suhannak keresztül. Ma van, meg holnap. Nem nézek vissza, nem látom a jövőt, de érzem a mai napot, és azt olyan jól és szépen szeretném megélni, ahogy csak lehetséges. 

A Dráma a kertben 2024. május 19-ig látogatható a Szombathelyi Képtárban.