Ne dőljön ránk a könyvespolc: utasok és holdvilágok

A könyvnek kiterjedése, súlya, illata van, helyet követel a világban. Ami pedig „benne van”, világot teremt: ha szépirodalom. Czetter Ibolya Az irodalom nyelvei – Válogatott tanulmányok című kötetének megjelenése nem csak azért nagy öröm, mert szerzője a szombathelyi ELTE SEK  Magyar Irodalomtudományi Tanszékének vezetője. A kötet a nem szakmabeliek figyelmét is ráirányíthatja arra az evidensnek tűnő, mégis sokszor semmibe vett tényre, hogy az irodalom anyaga a nyelv, a szó; minden más (elemzési, értési szempont) csak ezután következik.  Különösen fontos ez a válogatás azért, mert a tanárnak is kiváló Czetter Ibolya érdeklődése-felkészültsége  izgalmas határterületre kalauzolja az olvasót. Ahogyan a fülszöveg is mondja: „A tanulmánykötet két nagyobb, tematikus fejezetre bontott írásai a nyelv- és irodalomtudomány határmezsgyéjén végzett stilisztikai kutatásokból született.” Az első tematikus egység Márai-etűdök címmel Márai Sándor életművéből válogat. Márai töretlen és széles körű (nemzetközi) népszerűségének titkát sokan próbálták megfejteni. A minőség és népszerűség nem mindennapi találkozásának okait teljes egészében talán nem is lehet fölfejteni. Czetter Ibolya higgadt, alapos elemzései mindenesetre hozzásegítenek az értéshez. Retorika és stilisztika, idő és emlékezet, utazás- és idegenségtapasztalat, humor és irónia, szentenciák és aforizmák – mind olyan hívószavak, amelyek közelebb visznek a több műfajban maradandót alkotó Máraihoz. A kötet második tematikus egysége – A művészi nyelv stílusösszetettsége címmel – a sokféleség egységével jellemezhető. Krúdy, Ottlik, Tömörkény, Déry – nem csak diákként érdemesek a figyelemre, a felfedezésre (sőt újrafelfedezésre). A nyelvváltozatok stilisztikai szerepe Székely Csaba Vitéz Mihály című komikus történelmi tragédiájában című tanulmány pedig annak bizonyítéka, hogy a tudományos elemzés lehetséges szinte szinkronban a vizsgált mű megszületésével: emlékszünk a Vitéz Mihály – a WSSZ Weöres Sándor-centenáriumi drámapályázatának nyertese – szombathelyi ősbemutatójára. Nem kevésbé fontos (sőt!) a kötetet záró tanulmány (Nyelv a határon), amely a szenvtelenség jelentéslehetőségeit vizsgálja Agota Kristof A nagy füzet című regényében. Czetter Ibolyának abban a nagy szerepe van, hogy Agota Kristof emlékezete ne csak Kőszegen, hanem Szombathelyen is magától értetődő legyen. 

(Czetter Ibolya: Az irodalom nyelvei. Válogatott tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 2023)

A nagy füzet című Agota Kristof-regényt olvasva nincs kérdés: kimondatlanul-megnevezetlenül is Kőszegen járunk, a regénybeli város topográfiája megegyezik a valóságos városéval. És persze mégsem az, hiszen világteremtő szövegről van szó (nem véletlenül hiányzik a referencia: a megnevezés). Ha kortársunk, a szombathelyi születésű író, drámaíró Csikós Attila (1969) Öszvér című (nagy)regényét olvassuk, könnyen zavarba jövünk. A referenciális olvasattól nem könnyű megszabadulni (ahogyan Lévai Balázs szokta figyelmeztetni a közönséget a WSSZ szép emlékű Kötelező olvasmány-estjein). Az Öszvérben fölismerni Szombathelyt (az esős kisvárost), de közben ott ágaskodik valami furcsa érzés: néhány épület mintha elmozdult volna; minden olyan, minden hasonlít, és mégsem – mintha álmodnánk. Hatalmas, pontos belső törvények szerint indázó, sűrű szövésű álom (a legfinomabb szövet) maga a regény is. Súlyos, nehéz, tükörbe nézős olvasmány. A sokrétegű szöveg eleven szépsége feszült ellentmondásba kerül mindazzal, amiről a történet „szól”. Ötvenesek különösen legyenek óvatosak: leszámolás ez a rendszerváltás idején kiviruló reményekkel-álmokkal. Öszvér – egy becstelen férfi története. Az ötvenes, házas, jól szituált, Budapesten élő építész egy hétvégére visszatér szülővárosába, hogy beteljesítse kamaszkori szerelmét. A Rendből (és a Gomböntő kanalából)  kilép a Kalandba (hogy idecitáljuk egy sejtés erejéig Márait). Találkozni akar egy fiatalemberrel? A valóságos időutazás fájdalmas és fejbekólintó. Közben a regény párbeszédbe lép más könyvekkel, más írói világokkal (talán ez benne a legszebb). A szerző előzékenyen útjelzőket is ad a felfedezéshez. Szerb Antal Utas és holdvilág című (kult)regénye például „pontról pontra” szépen ráolvasható az Öszvérre – az eltérések (cselekményben, hangulatban stb.) is sokatmondóak, jelentésesek; főleg a finálé. Csikós Attila regénye szörnyű – és gyönyörű. Szombathelyen épp esik. 

(Csikós Attila: Öszvér – egy becstelen férfi története. Cser Kiadó, Budapest, 2022)

A szintén szombathelyi születésű Szijj Ferenc (1958) író, költő, műfordító, szerkesztő úgy vált a kortárs irodalom meghatározó jelentőségű szerzőjévé, hogy vele magával ritkán találkozhatunk. (Mondhatnánk azt is, hogy nincs körülötte semmiféle „felhajtás”.) Bár mostanában, különben üdvözlendő módon, a szerző – több értelemben is – visszaszerezte jogait, és többnyire minden lehetőséget megragad a megmutatkozásra. Szijj Ferenc nem tartozik közéjük. Szinte rejtőzködik, kizárólag a könyvei által létezik; az olvasó számára legalábbis (és ez egy szép, tiszta viszony). Könyvtárban képzeljük el, könyvek ezrei között. Legújabb kötete Ritka események címmel jelent meg a Magvetőnél. A 
fülszöveg szerint: „A Szijj Ferenc legújabb verseskötetében szereplő, háromszor kilencvenkilenc ‚ritka esemény’ változatos módon szólaltatja meg egy öncélúvá züllött hatalom, egy világ elől elzárkózó közösség és egy lelki egyensúlyát vesztett individuum egyszerre hétköznapian groteszk és álomszerűen költői hangjait, amelyek végső soron az élet véletlenszerűségéről, törékenységéről és egyszeriségéről beszélnek.” A tenyérbe simuló kis kötet furcsamód már-már regényként is olvasható. Jó volna tetten érni (persze nem lehet) tetten érni, megragadni azt a pillanatot, pillanat-töredéket vagy vershelyet, amikor/ahol a leghétköznapibb apróságok („mindennapi, gyakori események”), tárgyak, helyek, helyzetek egyszer csak megemelkednek, más dimenzióba kerülnek – ki a tér/idő koordináta-rendszeréből – és megmutatják nyugtalanító arcukat. Mintha Kafka szövegbirodalmában járnánk. Biztonságos és bizonytalan. Jó volna pontos kérdéseket föltenni. Az I. rész 25. szakasza (verse), a Valóság azt mondja: „Egy nagyobb panorámaképből / és egy terepasztalból meg lehet csinálni / az egész valóságot, legfeljebb még valami / zene kell hozzá rejtett hangszórókból, / hogy teljes legyen az illúzió.” 

(Szijj Ferenc: Ritka események. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022)

Elsőkötetes szerző jegyzi az Ultraibolya című karcsú könyvet, amely mellett semmilyen értelemben nem lehet szó nélkül elmenni. Tóth Réka Ágnes első versválogatása különleges szivárványként feszül a kortárs líra egére. Ez a könyv is olvasható történetként – miközben minden vers nagyon erős, egyedi asszociációkat mozgosító kép –, a kötetben kibomló, elrejtőző történet pedig az irodalom legbensőbb természete szerint más irodalmi műveket („idd meg és minden sokal kisebb lesz”) is invenciózus játékba hoz. Első kötethez méltóan és illően beavatási történet az Ultraibolyák: a saját határok keresése, imponáló és szép térfoglalás az irodalomban. „Hallunk még a szerző felől” – mondhatnánk kicsit régimódian, de hát hallunk is. Tóth Réka Ágnes  folyamatosan jelen van irodalmi folyóiratokban, nemcsak szerzőként, hanem fordítóként is. (Külön izgalmas volna föltérképezni, hogy a kortárs versek fordítása milyen hatással van a saját költészetére – és viszont: saját költői habitusa hogyan határozza meg fordítói „énjét”.) És nemcsak költőként, fordítóként, hanem színházi emberként is találkozunk Tóth Réka Ágnessel. A szombathelyi Weöres Sándor Színház dramaturgjaként sok köze van például a Kivilágos kivirradtig (rendezte Horváth Csaba) kirobbanó szakmai és közönségsikeréhez: ő a szerzője a Móricz Zsigmond-regény színpadi átiratának – és ez önmagában nagy teljesítmény. Új dráma született: új Móricz-olvasat, tele erős képekkel és állításokkal. A WSSZ életében fordítóként is jelen van. 

„Megint egy tájban felejtettél. / Nem hajnal, és alkonynak sem elég éles. / Van olyan nyelv, / amin ezt jelenti a nevem. / Kilúgozom a rózsákat. / A képen az egyetlen piros én legyek. (...)” Az idézet az Ultraibolyák záróverséből (Pigmenthiány) való. Piros. A borítón Gallai Judit Ágnes festménye (Nocturnal Narratives I.). Várjuk a történet folytatását.

(Tóth Réka Ágnes: Ultraibolyák. Prae Kiadó, Budapest, 2022)

A legjobb, legnagyobb könyvek az újraolvasott, letehetetlen, mindig a kezünk ügyében lévő könyvek. Amelyekhez vissza-vissza kell térni. Lázár Ervin történetei is közéjük tartoznak. Mindegyik, bármelyik. 

„Írjál nekem egy mesét!” – kéri a kislány az apukáját. A kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról Meg a Százarcú Boszorkáról. Szegény Dzsoniról és Árnikáról. A Hétfejű Tündérről. Lázár Ervin nem egyszerűen megírja, hanem legeredendőbb törvényei szerint folyamatosan életben tartja, fonja-szövi a mesét. Sosem köntörfalaz, és mindig szeretetteljes (ha ki lehet még ezt a szót a maga tisztaságában mondani). A szombathelyi Mesebolt Bábszínházban most színen van a Szegény Dzsoni és Árnika is: a szemünk láttára (és általunk) születik meg a mese. Mindig együtt, mindig diskurzusban. És soha nem lehet vége. Vagyis: ha úgy akarjuk, a meseszövés-meseolvasás nem ér véget. És törekszünk a happy end-re.