A dolgok esti lélekvándorlása - Gyévuska, a velünk élő történelem a szombathelyi színházban

A Weöres Sándor Színház friss nagyszínpadi bemutatója Pintér Béla és Darvas Benedek eredetileg műfaji megjelölés nélküli zenedrámája, a Gyévuska. Nagy Péter István rendezésének hatása – a hatás mélysége - minden valószínűség szerint a napok, az idő múlásával érződik igazán. Távolodik, de nem halványul, hanem élesedik a kép (a roncsolt kópia). “Elfelejteni nem lehet……. Gyévuska, nyújtsd a két kezed…” Átkozott, szívbemarkoló, valahonnan ősidőktől fogva ismerős dallam, ahogyan Nagy-Bakonyi Boglárka a partyizánka szerepében (...vagy talán Kovács hadnagy reinkarnációja...) énekli a nagy, orosz télben, valahol Oroszországban, vagy inkább a történelem (mintha) körbenjáró, dermesztő futószalagján (Csehov és Jeles árnyéka lebben át a színen). Itt nem Sziszüphosz görgeti a követ, ahogyan Örkény István  idézi a Tóték előtt, a nézőnek címzett levélben Camus “boldognak kell elképzelnünk”-mítoszát; a metafora mélye-magja mégis ugyanaz – ahogyan az üvegvitrinben-koporsóban-emlékező kiállítás tiszteletet parancsoló tárlójában biciklijének támaszkodva az idők végtelenjéig köröző fiatal halott katona háta is ugyanaz a hát, mint amit Örkény a Don-kanyarban látott. (Közben a halott honvéd várandós felesége  Nagy Cili -  levelet fogalmaz a frontra, születendő gyermekére gondol: elmúlik nyolcvan, amikor majd 2024-et írunk.) 

Új Európa születik

"Új Európa születik, / Beteljesül az álmunk, / Határok nélkül élünk újra, / Ó, milyen nehéz volt várni!" – énekli a nyitókórus, hátborzongatóan összekoccantva legalább két korszakot a történelemből. A Gyévuska nyitópillanata  szerint 1942-ben vagyunk (a Trianont átíró két bécsi döntés után): “1942. április 21-én kiadják a parancsot a Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred katonáinak: másnap csatlakoznak a Don-kanyarba vezényelt hetedik könnyűhadosztályhoz. Az utolsó estéjükön a tiszteknek és honvédoknak azonban az ezredes feleségének avantgárd műsorán kell részt venniük.” Ebből bomlik ki a doni tragédiához – és jóval tovább – vezető történet, amelyben talán a “kognitív disszonanciák” elviselésének – esetleg így vagy úgy, de megszüntetésének – alapvetően máig változatlan taktikáival, stratégiáival a legkényelmetlenebb szembesülni. Miközben izgalmas látni azt is (sőt: elsőre talán ez köt le a legintenzívebben), hogy Nagy Péter István fölismerhető látásmódja, rendezői világa, gazdag eszköztára hogyan alakul, formálódik tovább ebben az előadásban, amelyre legalább annyira jellemző  a letisztultság, mint a vizuális tobzódás – összhangban a zenei “tobzódással”. (Ellentétes minőségek, ha találkoznak és szorosan összezárnak.) 

Pintérbélák

“Pintér szerzői színházat csinál, prózában-zenében - nem ír, hanem színpadra ír, ami nagy különbség - s az eredmény nem tekinthető sem kortárs drámának, sem kortárs operának. Egyiket sem fogja utánuk - főleg nélkülük! - eljátszani senki, mint ahogy a Mohácsi-műveket sem” – írta 2004-ben Tompa Andrea a frissen bemutatott Gyévuska elemzésében (Színház.hu). Természetesen nem csak ő volt akkoriban meggyőződve arról, hogy Pintér Béla sajátos, egyedi világa nem szakítható ki a saját közegéből. Azóta aztán két Pintér Béla-kötet is született, az elsőként huszonegy éve bemutatott Gyévuska pedig pillanatnyilag több színházban (még a Pintér Béla és Társulatában is újra)  műsoron van (külön érdekes volna az összevetés). Persze pont elég megbirkózni a szombathelyi bemutatóval: hűvös és zsigeri, távolságtartó és bőr alá mászó, klisés. pontosabban kliséket fölmutató (mint a legtöbb rendes pintérbéla, de hát a klisék masszívak, sokatmondóak, a kliséket el kell mozgatni, mögöttük másik klisé), egyúttal többszörösen megcsavart és sokféle minőségből pontosan kikevert egyedi. A színe és a visszája – mindig pontosan ugyanabban a pillanatban, légmentes illeszkedéssel. (Ha nincs légmentes illeszkedés, jön a kósza nyíltszíni taps – mit is tapsol, aki tapsol? De légmentes illeszkedés van, tökéletes átfedés.) Kép, zene, dalok – énekbeszéd, amelynek varázsát már megérezhettük Szombathelyen, amikor (2014-ben) Mohácsi János előadást rendezett Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperájából. 

Nagypéteristvánok

A szimultán jelenetekből (és szimultán jelentésekből)  építkező Gyévuskát mintha egyenesen Nagy Péter Istvánnak dedikálta volna Pintér Béla. A film, a vetített kép most videóbejátszások révén van jelen (nagyot üt, amikor föltűnnek a korabeli frontfelvételek) – a fináléra végigérünk a 20. századon, sőt azon is túl: mint a nagykönyvben, végigpörög előttünk az életünk. (Popkultúra plusz politika egyenlő történelem.) 

De addig: az a színpadi világ, amit Nagy Péter István fényből, árnyból, füstből, ködből megteremt – lenyűgöző. Mintha sárgult-barnult régi képek hullanának elénk – de nem. Mintha Mefisztó reflektora világítana a szemünkbe – de nem. Mintha a 40-es évek filmjeiben lennénk – de nem. Mintha a mesterséges intelligencia kapott volna utasítást a képek megalkotására – de nem. Fekete madártoll (a pisztolyt, a puskát, ha van, használni kell), szállongó fehér hópihék. Síkok, dobozok, kalitkák, elmozgó falak, mélységek, magasságok. Kis piros vér – egy lány piros pántlikája. 

A Weöres Sándor Színház társulata most is működik. A tébláboló Felkay ezredes figurája jól áll Szabó Tibornak, a reflektálatlan Gizelláé (szegény József Attila) Németh Juditnak. Némedi Árpád – Heinz Ármin zsidó munkaszolgálatos: amint fölhúzza az elsőre elakadt horogkeresztes zászlót, amint tolmácsol a német vezérezredesnek, amint föladja sorstársát, mert gyereke van, és amint lepuffantja a vezérezredes, mert “csak”. (Ahogyan az elején Halász lepuffantja a madarat.) Heinz/Némedi Árpád a végül kívül-belül tökéletesen lemeztelendő kisember, talán benne mutatkozik meg a legsűrűbben a világ banális abszurditása. Von Ziege vezérezredes szerepében Szerémi Zoltán pikírt hollywoodi bonviván, Felkay Zsuzsanna lányának szerepében Mari Dorottya szeretetéhségben szenvedő, okos (ezért buta), szögletes kamaszlány a felső tízezerből: mindent megkap, senkije-semmije sincs. Ő is lő és öl: csak másképp. Mikó honvéd és Jolánka  - Gyulai-Zékány István és Nagy Cili -  párosa ránézésre szinte komikus pontosságal ismétlődik meg Nyíri honvéd és Aranka – Hajdu Péter és Herman Flóra – párosában. (itt is, ott is, katonának is, feleségnek is: “egyenruha”.) Pedig nem egyformák. 

Föl-földobott kő

A legtalányosabb mégis Domokos Zsolt és Nagy-Bakonyi Boglárka  - Halász százados és Kovács hadnagy – párosa. (Kovácsot az ősbemutatón is színésznő játszotta: nőnek készült a férfiszerep.) Feszültség, finomság, rejtett frusztrációk határozzák meg ezt a furcsa kapcsolatot. Fontos döntés, hogy a szombathelyi előadásban Nagy-Bakonyi Boglárka játssza az  orosz partizánnőt is.  (Fantasztikus, ahogy Mari Dorottya Herman Flórával - két orosz nő - az idők futószalagján egymás mellett gurulva azt az orosz népdalt énekli.) És akkor egyszer csak a partyizánka figurája Kovács hadnagy figurájába tűnik át – és talán nem csak Halász százados zaklatott lelkiismeretében és elméjében. Késélen táncoló pillanat – visszaível ahhoz a korábbi késélű, sokértelmű, több kifutást sejtető pillanathoz, amikor Halász százados Kovács hadnagy fejére olvassa - amit megtudott róla. És amit megtudott (meg amit tud): 1942 tavaszán főbenjáró bűn. Kovács és a partizánlány figurája egymásba tűnve különös, álom- és angyalszerű lénnyé, kristálytiszta mesehőssé lényegül át. A szikla a csúcsra ér, aztán – mint a föl-földobott kő - visszahullik. És megint elölről.

Szereplők:

Felkay ezredes Szabó Tibor

Halász százados Domokos Zsolt

Kovács hadnagy / Tatjana, partizánnő Nagy-Bakonyi Boglárka

Heinz Ármin, zsidó munkaszolgálatos Némedi Árpád

Mikó honvéd Gyulai-Zékány István

Nyíri honvéd Hajdu Péter István

Von Ziege vezérezredes Szerémi Zoltán

Gizella, Felkay felesége Németh Judit

Zsuzsanna, Felkay lánya/Orosz nő Mari Dorottya

Aranka, Nyíri honvéd felesége/ Orosz nő Herman Flóra

Jolánka, Mikó honvéd felesége Nagy Cili

Zenekar:

karmester/billentyű Máriás Zsolt/ Kiss Márton

hegedű Berki Antal/ Fodor Dániel

klarinét / saxofon Hotzi Péter

trombita Lővey Márk/ Ujhelyi Péter

harsona Juhász Tibor/ Morvay András

nagybőgő Kovács Attila/ Lakatos Tamás

Alkotók:

Díszlettervező Jeli Sára Luca

Jelmeztervező Szabados Luca

Zenei vezető Máriás Zsolt

Korrepetítor Falusi Anikó

Dramaturg Tóth Réka Ágnes

Koreográfus Gyulai-Zékány István

Kellékes Nagy Gergely

Videó Sipos László Márk

Hangosító Simon József Zoltán, Joós Márton

Világosító Kiss Zoltán

Súgó Zsohár Amália

Ügyelő Bors Gyula

A rendező munkatársa Kovács Nóra

RENDEZŐ Nagy Péter István

Az előadásban elhangzó betétdalok szerzői: Erdélyi Mihály, Fényes Szabolcs, Füredi (Huzly) Imre, Harmath Imre, Kovách Kálmán, Mihály István, Pártos Jenő, Polgár Tibor, Sándor Jenő. A dalok felhasználását az UMPA ügynökség engedélyezte.