Erő és gyöngédség, Oxford és Velence, város és otthon – Horkay Hörcher Ferenc és a közönség találkozása a szombathelyi könyvtárban

Az eszmetörténész-esztéta-költő – jelenleg a Közszolgálati Egyetem kutatóprofesszora – legújabb kötete képzőművészeti és városfilozófiai írásokat fog össze, az esztétika és a politika (a gyakorlatra váltható gondolat) koordináta-rendszerében. Amint arra Sümegi István filozófus fölhívja a figyelmet: bár nem a monográfiák – az átfogó, nagy munkák - korát éljük (ilyesmibe belevágni “nem érdemes”), az egység igényéről nem mondhatunk le. A szerző sem tette: az MMA  Kiadó gondozásában 2023-ban megjelent kötetbe rendezett írások “keresztül-kasul összekapcsolódnak egymással”. 

Képleírás, városleírás: Caravaggiótól Velencéig

Az első fejezet a képleírás régi, nagy műfajához fordul, régi (és kevésbé régi), nagy mesterek, művészóriások által: Caravaggio, Vermeer, Rembrandt és Van Gogh egy-egy (vagy több) festményének szoros, részletes, beható elemzésével a vizualitás “nyelvbe fordításának” lehetőségeit, eszközeit, határait is kutatja. A második fejezet reflexiók reflexióit gyűjti egybe: “városleírásokat” vesz szemügyre. Hogyan, milyennek látja Brodszkij (orosz költő) Velencét, Milosz (litván-lengyel költő) és Venclova (litván költő, prózaíró, filológus, műfordító Vilnát/Vilniust és Klinau (fehérorosz író, képzőművész) Minszket. Sümegi István a fejezeteket sorolva megjegyzi: a városok és városleírók kiválasztása azt sejteti, hogy itt Kelet-Európa problémájáról is szó van, nevezetesen arról, hogy mit jelent a totalitárius rendszerek (például építészeti) öröksége; mihez kezdhetünk vele. 

Emberi lépték: a herceg és az építész találkozása a külvárosban

Egy bizonyos típusú választ a második fejezet bevezetője – első három írása - ad. Az esten többször szóba kerül a néhány éve elhunyt, mostanában Magyarországon is népszerű brit konzervatív filozófus, Roger Scruton munkássága – és ezzel összefüggésben a hagyományokra építő, élhető, otthonos, emberi léptékű városok dicsérete; a végtelenségig terjeszkedni látszó modernista nagyvárosokkal szemben. Tanai Ibolya emeli ki a kötetből azt az írást, amely az akkor még brit trónörökös, Károly herceg és az építész Léon Krier együttműködéséről tudósít: “Arra szerződtek, hogy egy új városnegyedet építenek fel Poundbury néven, Dorchester város külvárosaként.” Az újdonság éppen a régiségben, a hagyományok “újratöltésében” rejlik. A kötet harmadik fejezetében két beszélgetés szerkesztett változata kapott helyet. Elsőként a Reneszánsz-kerekasztal,  másodikként (mintegy a kötet zárszavaként) az Esztétika és politika a boncasztalon című beszélgetés: Horkay Hörcher Ferencet, Radnóti Sándort és Simon Attilát Balázs Zoltán kérdezte.

Esztétika és politika 

Az Esztétika és politika a boncasztalon fordulat emlékeztet a híres Lautréamont-kijelentésre (mint szürrealizmus-definícióra), miszerint “szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon”. Ebben pedig benne foglaltatik, hogy – amint arra Sümegi István is utal -, hogy az esztétika és politika, avagy gyöngédség és erő - nem összetartozó fogalmak, első pillantásra nehezen említhetők egy lapon. Ahogyan a szerző fogalmaz: “Esztétika és politika nem könnyen elegyedik.” Viszont “erő és gyöngédség együttállása tud maradandót alkotni: művészetben és poltikában is”. Az Erő és gyöngédség összében-egészében éppen annak bizonyítására tesz kísérletet, hogy az erő gyöngédség – azaz például a finom részletek iránti fogékonyság, a hallgatás képessége – nélkül mit sem ér.  

Egy konzervatív katolikus budai Oxfordban

Horkay Hörcher Ferenc konzervatívként, katolikusként és budaiként határozza meg önmagát, ezek identitásának alappillérei. Amikor Sümegi István az angolszász és kontinentális konzervativizmus különbségeit említi, hozzáfűzi: a magyar konzervativizmus – például Széchényi Ferenc, Széchenyi István, Deák Ferenc révén – sokat merített az angolszász modellből, vagyis az angolszász-kontinentális különbözőség számára kicsit másképpen értelmeződik.

 És mintegy magyarázatként arra, hogy esztétika és politika miképpen került közel egymáshoz az életében, az 1964-es születésű Horkay Hörcher Ferenc  saját felnövés-történetét mondja el. Azzal kezdi, hogy 1987-88-ban a Soros Alapítvány ösztöndíjával tanulhatott Oxfordban: “Izgalmas helyzet egy kelet-európainak.”  A változásokat érzékelve-figyelve kereste föl Arthur Gollin történészprofesszort, “a hidegháború beszélő arcát”, hogy akkor most “mi a teendő”.  “Elnéző mosollyal fogadott: kedves fiatalember, megtisztelő a bizalom, de nem tudom. Azt maguknak kell megcsinálniuk.” Ezzel vált egyértelművé számára, hogy nem lehet pusztán művészettel foglalkozni (esztétika szakot végzett, aztán részt vett az esztétika szak létrehozásában a Pázmány-egyetemen): “A politika számomra nemzedéki feladat volt.” Így került egymás mellé a szerző életében a politika – a politikai filozófia – és az esztétika, a művészet. És a tapasztalat, miszerint “ahhoz, hogy egy politikát megértsünk, a politikai kultúrát kell megértenünk, amelyben működik”.