Visz a vonat, megyek utánad - Csikós Attila Öszvér című regényének bemutatója a Berzsenyi Dániel Könyvtárban

„Amikor a kocsiból kiszállt, még esett, de az ég már felkéklett a házak felett. Kifizette az utat, letette csomagját a földre, és becsukta a szemét. (Welcome, hazám!) Hűvös szél vágott át a tér felé, jólesett. Ez most nagyon is ismerős volt, szinte már biztatóan otthonos. Szerette a hűvös időt, a hűtött italokat és a hűvös eleganciájú embereket, volt bennük valami megnyugtató, ahogy a hűs szellőben is. […] Kezdett feloldódni, kezdte jobban érezni magát. Amikor kinyitotta a szemét, az eső mosta ablaküvegeken már csillogott a nap. Előzékenyen újra kisütött. Az ablakokról tavaszi séták jutottak eszébe, önfeledt csatangolások a belváros szikrázó ablaktáblái alatt. Azok a tavaszok! (Hiszen most is az van.)” Kortársunk, a regény ötvenes címszereplője – Barna, vagy Iván, vagy a múlt vizeiből fölmerülő kamaszkori becenevén Öszvér, különben sikeres budapesti építész – érkezik meg így (a „Claudius IC-vel”) gyerek- és ifjúkora városába, hogy rendezze azt a régi-régi tartozást; elszámoljon az életével. 

„Itt és most” vagyunk – ez a színház örökké izgalmas jelen ideje –, a kortárs regény tényleg kortárs: a „mai (magyar) valóságba” ágyazva, beleértve mondjuk a koronavírus-járványt is. De hát különben mit érne a szembesítés? Csikós Attila író – dramaturg, drámaszerző, műfordító, dühös vagy inkább szenvedélyes publicista, fotográfus (aki filmrendezőnek készült) – Szombathelyen született, egészen kisgyerek volt még, amikor a családja elhagyta a várost. De rendszeresen vis ­ szajár (többnyire vonattal, ahogyan most is). Sírok, barátok, ismerősök – és például az Életünk köti Szombathelyhez. Hogy most hazajött-e, megkérdezni sem kell. A könyvbemutatóra várva, a Berzsenyi-könyvtár előtti álldogálásban kedves hölgy szólítja meg. Attila, ugye? Vadas Zsuzsi hogy van? Ott laktunk hajdan egymás szomszédságában. „Vadas Zsuzsi” – Vadas Zsuzsa újságíró, a Nők Lapja emblematikus munkatársa – jól van; Attila ígéri, hogy átadja nagynénjének az üdvözletet. Valaki más az édesanyja iránt érdeklődik. Aztán majd elhangzik egy régi vers a Fiatal vasi költők antológiájából (megjelent 1971-ben), Csikós József jegyzi: „Az égig-érő / óriás darun felmászhatunk / a holdon túli csillagfára. / De jaj, se törzse nincs, / se ága nincs a fának.” Az a címe, hogy Fiamnak. Attila úgy emlékszik, hogy szigorú ítész volt az édesapja: a fia kiskamaszkori verseit rendre egy másik Attila, József verseihez mérte – és nem találta elég jónak. 

Igaz, jóval később aztán Zalán Tibor is azt tanácsolta, hogy maradjon csak a próza mellett, hagyjon föl a versírással: a Csikós Attila-szövegben mindig túlságosan súlyos szerephez jut a gondolat. Bár ehhez meg hozzátehetjük, hogy az Öszvér plasztikus, sokféle műfaji és szövegminőségből (a krimitől a filozófiáig) kikevert, az eltűnt idő nyomába eredő, az emlékezet asszociációs ösvényein kanyargó, irodalmi utalásokkal kikövezett világa a lírát sem nélkülözi. Van benne minden: van élet, van irodalom. De mennyi! Talán ez a könyvek igazi élete: az irodalom nem más, mint irodalmi művek eleven, véget nem érő beszélgetése. 

Ha nimfácska, akkor Nabokov, de itt van Krúdy (néha az az érzésünk támad, hogy Csikós Attilának egy ismeretlen Krúdy-novella az otthona), itt van Shakespeare, Márai, Esterházy: kulcsszereplő a Javított kiadás, a háttérben az apa-regény, a Harmonia caelestis – és így tovább. Az Utas és holdvilág palimpszesztként tűnik elő a Csikós-szövegből, amely úgy kezd párbeszédet a különben ma már tényleg vitára ingerlő kultikus Szerb Antal-regénnyel, hogy a képébe is nevet (kétségbeesett, karcos, keserű ez a nevetés). Mert egyszer csak, lám, ott az örvény – Barna/Iván/Öszvér nem menekülhet. „Velem ellentétben ő képtelen úgy érezni, hogy hazajött” – írta róla Csikós Attila a könyvtári meghívóra. Az Öszvér szombathelyi bemutatója után a regényíró vonatra száll, és elindul a tavaszi estében Badacsonytördemicre: haza.