Nagyítás: angyal és ördöglakat az elvarázsolt skanzenben

A FA (Folk+Art) Képzőművészeti Alkotóműhely művészeti vezetője és szervezője Szántó István képzőművész (ez utóbbi tevékenységében támogatója a Westwerk Egyesület). Az első évben Petőfi színvilágára, a második évben az elemes betonkerítésekre – a második világháború után a falusi élet tárgyi kultúrájában bekövetkezett változásokra – koncentrált az alkotóműhely. Most pedig fából készült népi játékok újragondolása a tét (a FA most szó szerint is értendő). Vagyis az idén nem egyszerűen helyszínként szolgál a Savaria Múzeumhoz tartozó Vasi Skanzen, hanem a múzeumi gyűjteményben föllelhető eredeti, fából készült népi játékokból inspirálódnak az alkotók. Szántó István évről évre olyan művészkollégákat hív meg erre a különleges művésztelepre, akik érzékenyek a témafölvetésre, otthonosak a népi kultúra tárgyalkotó művészetében, így aztán érvényes tárgyak-olvasatok-értelmezések-reflexiók jöhetnek létre a népi tárgykultúra és a kortárs művészet találkozásából. 

Mi mindenesetre egyik ámulatból a másikba esünk, amikor a hét elején, egy csöndes, hétköznapi délutánon meglátogatjuk az alkotóműhelyt. A skanzen – múzeum és nem múzeum – telített nyugalma a Csónakázótó közelségében ismerős, most mégis váratlan és meglepő.

Szántó István tizenöt múzeumi tárgy fotóját és leírását – a szélforgótól a guruló lovacskáig – küldte szét a műhely résztvevői között: válasszanak maguknak újra- és továbbgondolnivalót. A mozgó, hangot adó tárgyak bizonyultak a legkelendőbbnek. István – akit a műhely tíz napjában elsősorban a szervezés (például anyagbeszerzés) foglal le – maga is egy szélkerekes kalapács-kereplőt választott: a múzeumi gyűjteményben fellelt, ma már hiányos kereplő nek a rekonstruálása sem egyszerű feladat.

Gálhidy Péter szobrászművész (Munkácsy-díjas) a torkos pajtában dolgozik. Azért torkos, mondja Nagy Endre, a Savaria Múzeum muzeológusa, mert nagy a szája, látszik a torka: a homlokzati síkból kiugró torkán át léphetünk be a belső térbe. Gálhidy Péter három szobrot készít, szétfeszítve a kisplasztika kategóriát, az anyagválasztásban az újrahasznosítást is szem előtt tartva – például leselejtezett modellezőlécek fölhasználásával; régi technikák (a zsúptető összefogása, a füstöskonyha kialakításának módja; a kocsiszerkezet, amelyre a gyűjteményben rácsodálkozott) alkalmazásával. A készülő tárgyak sokféle aktuális asszociációt keltenek: sátor, ahol megbújhatunk; az ökológiai katasztrófa előérzetét suttogó, a horizontális és a vertikális találkozását modelláló tutaj, amely mégis megtart minket, ha jön az özönvíz; miközben József Attilának az öcsödi korszakból eredő kívánságára gondolunk: mindenből kellene kicsi, gyereknek való.

A népi játékok gyakran kicsinyítés nyomán születnek, Hegyi Csaba (sok más mellett doktoriiskola-témavezető a PTE-n) most nagyítással él. Az arányokon, a viszonyulásokon mindig sok múlik, talán a legtöbb. „Elmés, játékos, térbeli geometriai szerkezeten” dolgozik: a parasztság

tárgykultúrájában gyakran találni mindenféle zárakkal fölszerelt használati tárgyakat, mondjuk gyufatartót, borotvatokot. A készülő elmés szerkezet innen nézve szobor, onnan nézve nagyranőtt ördöglakat; nézhetjük egyszerre innen is, onnan is. Hegyi Csaba a megvalósításban most a palóc hagyományból való, a halotti lepleken megjelenő, sokrétű szimbolikával bíró kakasmotívumra is apellál; a kakas Krisztus-jelkép. A szép konstrukció végül színeket kap – a FA alkotóműhely őszi kiállításán, az Irokéz Galériában megnézhetjük, hogyan jelenik meg rajta a koncentráció és kifelé nyitás, az örök világosságra – és (előbb) az igaz életre hívó kakasszó.

Lieb Roland óriási, könnyed, légies, alkalomadtán szél hajtotta búgócsigája rétegelt lemezből készült – látszik, hogy szobrász-építész a tervezője. Jó volna, ha hosszabb ideig ott maradhatna a skanzen zöld füvén, egy másik szép fakonstrukció, a harangláb közelében. Ehhez persze bírnia kell (kellene) az időjárás viszontagságait. Az alkotó nem pihen: a juharfa repülő termését – „gyerekkorunkban dobáltuk mindannyian” – faragja ki éppen, fenyőből (a fa nemrég még Szántó Istvánék udvarán várta a metamorfózist).

Aztán találunk egy lányt – gólyalábakkal. Tóth Magdolna nemcsak faragja, a kedvünkért ki is próbálja a gólyalábakat, amelyeket a skanzenben textileken és máshol föllelt motívumokkal tervez díszíteni.

Az egyensúly csodáját valósítja meg Péter Alpár képzőművész is (a PTE sepsiszentgyörgyi művészeti karának oktatója). Négy rönkből alakult ki az a „T alakú tárgy”, amely a kalapácsos kereplő fölnagyításából jött létre. Olyan, mint egy angyal. Nem is olyan: az. Ha fönn hozzáérünk, billeg és kattog. Közben meg áll, mint a cövek. Nem lehet kibillenteni.