József Attila a képzelt plexifal mögül - Vecsei H. Miklós a WSSZ nagyszínpadán

Vecsei H. Miklós visszajáró vendég – amint utalt is erre, köszönetképpen –, és mindig pótszékes telt házat vonz a Weöres Sándor Színházban. Most vállalta a legnagyobb kockázatot: az eredetileg a Vígszínház legintimebb, tenyérnyi terében bemutatott József Attila-előadással érkezett: akkor 25 éves volt, most harminckettő. Az utaztatható változatot hozta el – a nagyszínpadra: majdnem két órán át képes volt betölteni az üres teret. Mögötte Balla Gergely gitározott. 

Versekből, levelekből, dokumentumokból, önmagából

Vecsei H. Miklós valóságos intézmény: színész, rendező, szerző, költő; a Vígszínház Pál utcai fiúk előadásának „legendás” Nemecsek Ernője; és még sorolhatnánk. Nem is intézmény: (angyali) jelenség. A Mondjad, Atikám! című József Attila-előadásnak is ő szerzője, rendezője – és szereplője. „Elénk hozza” (játssza, átéli) József Attilát – elénk hoz egy József Attilát. Versekből, levelekből, dokumentumokból, a tényleg „könyvtárnyi” József Attila-irodalomból rakja össze a saját József Attiláját.

"A győzedelmes ifjúság"

Hét éve, a bemutató után volt, akinek elállt a lélegzete és kritikusként csak a legnagyobbakkal tudta mérni őt. Gabnai Katalin pedig akkor azt írta: „(...) Létezhet persze irodalomtörténészi vagy elmélészi indulat, mely rácsapja az ajtót a költői életművet hasonló módon közvetítő, frissen jelentkező, új teátrális kezdeményezésekre. Nem tragédia. Többről van szó. Talán a győzedelmes ifjúságról. És a Vígszínházban megszaporodtak most ezek a szárnyas sarusok. Nem akármilyen érzés a jövő küldöttjét látni, méghozzá a földet érés időszakában. S nem ezt reméli minden várakozó? (...)”

Hosszú, tömött sorokban

A győzedelmes ifjúság. A Weöres Sándor Színház nézőterén vasárnap este feltűnően sok a fiatal (persze vannak szép számmal idősebbek: ötvenesek, hatvanasok is). És az előadás után hosszú, tömött sorokban járulnak Vecsei H. Miklós (és Balla Gergely elé), mert könyvekkel érkeztek: akinek dedikáltatni, beszélgetni van kedve, jöjjön – szól az utolsó instrukció. A József Attila-előadás szövegét-szövegeit tartalmazó kötet olyan, mint egy kis fekete imakönyv. Az előadás ajánlója így szól: „Mit jelent nekünk József Attila? Ismerjük az életét. Van kedvenc versünk tőle. Életszakaszainkban újra- és újraértelmezzük sorait. De ritkán gondolkozunk el azon, hogy milyen pusztító szenvedély és szeretni vágyás élt benne. (...)” A befogadásban keveseknek kopírozható egymásra olyan légmentesen – legalábbis légmentesnek látszóan – az élete és a költészete, mint József Attilának. Vecsei H. Miklós is ebből az alapállásból hozta létre az előadást. Az pedig, hogy József Attila élete-sorsa-pályája szenvedéstörténet a maga stációival, mondjuk Tverdota György bizonyította A komor feltámadás titkában (meghalt és szinte szó szerint harmadnapra „föltámadt”). És akkor leállíthatatlanul megszólal a Szabad-ötletek... és a belső magnó, Jordán Tamás hangján (évtizedek óta mondja, közli): „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre.” (Ez nem jelenti azt, hogy egyik előadás „jobb” volna, mint a másik.)

Bízhatna az üres térben

Vecsei H. Miklós néha kiszól a közönséghez, elmondja, hogy itt meg itt hogyan működik a díszlet (szegényes konyha, ablak, plexifal; Vecsei Kinga tervezése). De ha egyszer Peter Brook azt állítja, hogy az üres térben megszülethet a színház, igazán bízhatna ő is ebben (és egy igazán átgondolt utazó változatban). És ettől még marad a kérdés, amelyre a ruhatárnál várakozó diáklányok is keresik a választ: de hát hogyan képes majdnem két órán át mondani, mondani – és végig megtartani a néző figyelmét.